Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-497

330 4.97. országos ülés Í9Í4 január 20-án, kedden. és ennek szabályai érvényesülnek. [Nehogy vétsek, egy tekintélyt fogok czitálni, Csemegit, aki a bipokrizist ugy határozta meg, hogy az elveket vallja, azonban az elv következményeinek foganatosítása elől egy üres formula elkopott és átlátszó hátterébe rejtőzik. Ez a sajtó javaslat, amint néhány kiragadott részletről szóló fejtegetéseimmel leszek bátor be is igazolni, nem egyéb, mint tiszta hipokrizis. Felállítja az elveket, amikor azonban az elvek következményeinek megvalósítására kerülne a sor, akkor elbújik a formula mögé és az elvvel homlokegyenest ellenkező rendelkezéseket statuál. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy akármiképen is, de a parlamenti jogrend csak fegyveres erővel tartatik fenn, akkor megkapjuk, hogy a mai kormányzat eszközei minden vonatkozásban, minden cselekvésben a hipokrizis ós a fegyver. Már pedig rámutatok arra, hogy valamennyi történetíró és jogtudós megállapította, hogy az önkényuralomnak legbiztosabb és legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy ezt a két eszközt szokta használni. Itt vagyunk az önkényuralom kellő közepében, amelynek természetszerű jelensége az, hogy sürgős és sietős legelőbb is a sajtót reformálni ós megrendszabályozni. Sheridan mondotta, az angol tudós, hogy az az ország, melynek szabad sajtója van, az boldog lehet, mert egymagában elegendő az önkényuralom letörésére. Ezt t. vezető politikus uraink nagyon jól megjegyezték maguknak és nagyon is ezen elv által vezéreltetve sietnek és siettetik ennek a sajtótörvénynek tárgyalását, amely sem nem időszerű, sem nem megfelelő. En, mielőtt rátérek magára a javaslat részleteinek bonczolására, előre is jelzem, hogy álláspontomat az egyes kérdésekben mindössze rövid deklarácziókkal kívánom nyilvánítani, ezekből mindössze kiragadva két, talán inkább csak egy kérdést, kapcsolatban egy másikkal, amelyet vizsgálódásaim tárgyává kívánnék tenni. Mielőtt azonban erre rátérnék, engedtessék meg nekem, hogy néhány szóval, még ha a banalitás vádjával illetnek is, vagy frazeológia-gyártással, mégis idézzem, hogy mi hát az, amit nálunk sajtónak neveznek, kik annak a sajtónak munkásai és kik azok, akik e sajtójavaslat tárgyalása közben az igazságügyminister ur részéről másként megjelölve nem lettek, mint mai felszólalásában is, t. i. sajtóparaziták. T. ház! Dessewffy József mondotta, gondolom még 1827-ben, hogy az embernek legnemesebb, legüdvösebb joga gondolatait szabadon terjeszteni. Epén azért a sajtó az, ami óramutatója a nemzet életének. A sajtó munkása pedig a jelennek izzadó munkása, aki a jövendőre készíti elő a nemzedéket. Azok az urak, akiket az igazságügyminister ur általánosítva, mindig azokra gondolva, akik visszaéléseket követnek el, sajtóparazitáknak nevez, ezek a nemzet életében nemcsak fontos, de nélkülözhetetlen, olyan hivatást töltenek be és töltöttek be nálunk dicsőséggel mindig, amelyet mással pótolni sem lehet. Azt mondja Beöthy Ákos »A magyar államiság fejlődése és küzdelmei* czimü igazán nagyértékü munkájában, hogy ezen sajtó munkásai között számtalant találunk, akikben rejtekben csillámlik az isteni szikra, őrszemei a jogszerűségnek, egy-egy zászló, amely körül tábort ütnek, akiket egyenlő elvek vezérelnek és akiknek szivében egyenlő érzelem lángol.« Mindig olyan politikusokat idézek, akik nem a mi elveinket vallották, hanem a régi Deák-pártnak és a 67-es politika hagyományainak voltak hű követői. Ezek másként gondolkoztak a sajtó munkásai felől, mint az igazságügyminister ur, nem általánosították őket egyes visszaélőkkel, hanem mélyére hatolva a dolgoknak, igenis elismerték, hogy a nemzet életében milyen faktorok. Stein Lörincz az ő Verwaltungs-Lehre-jében megmondja, hogy a sajtónak mi a hivatása, mi a tulajdonsága, és melyek azok a mozzanatok, amelyek folytán az állam életében olyan fontos szerepet játszik. Azt mondja, hogy elsősorban politikai tényező és mint ilyen kiválóan hatalmi tényező, egyúttal — minthogy szellemi munkával foglalkozik — szellemi tényező, a közvéleménynek hivatott kifejezője. De éppen azért, mert ilyen tulajdonságai vannak, illeti őt meg minden államban egy kivételes hatalom, s egyúttal ez az oka annak, hogy minden önkényuralomnak elsősorban és legfőként a sajtó szokott ellensége lenni. Hát, t. uraim, az önkényuralom tulajdonsága az, hogy mindig kerülnie kell az igazságot; amit cselekszik, érdekében áll, hogy eltitkolva legyen. Csak ez önkényuralom az, amely nem szereti, ha az igazságot a lapban kiírják, illetőleg ha kiírják azt az igazságot, büntető szankcziőval sújtja, kártérítéssel s atöbbivel igyekszik azt lehetetlenné tenni. Ez mindig igy volt. Tiberius császár annak idején épen ugy elitélte Crinicius Gordust, a derék publiczistát, amikor Brutust és Cassiust az utolsó két rómainak mondotta, amint Robespierre Desmoulins Camillet. Mind a kettőt azért ítélték el, mert a kegyelem mellett szólt, illetőleg az igazságot hirdette, szemben a hatalom önkényével; ezért mind a kettő bűnhődött, életével^ lakolt, sőt irataik megégetése rendeltetett el. És, t. uraim, amikor Desmoulins Camille iratait elégették, ő büszkén odavágta »Bruler, ce n'est pas une reponse«. Elégetni, az nem válasz. (Helyeslés a sgélsöbaloldalon.) Mélyen tisztelt túloldal és többség és tisztelt igazságügyminister ur, méltóztassék elhinni, a panama-vádakkal szemben itt terjesztési tilalmak és egyebek alakjában a czenzurát behozni, az nem felelet. (Elénk helyeslés a sgélsöbaloldalon.) Egészen bizonyos az, hogy a sajtó a maga fokozatosan fejlődő jelentőségével okozta azt, hogy a kormányok mindig ellenségei voltak és