Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-493
493. országos ülés 1914 január 14-én, szerdán. 157 nek, egyes jogos panaszok orvoslásának, egyes félreértések felderítésének, a bizalom, a szeretet, a vonzalom következetes, lassú, de folytonos ápolásának s ahol az a törekvés, mely az emberi léleknek mindezeket a kisebb-nagyobb szálait egyenlő ügyszeretettel veszi gondozásába, ,kell, hogy megteremje áldásos gyümölcseit. (Elénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Hogy mi lesz a végleges eredménye a netaláni megállapodásnak, erre nézve sem kivánok profécziába bocsátkozni. A kérdés az, hogyha most szünet áll be a nemzetiségi izgatásban, ha románajku polgártársaink nagy része megkísérli a megértést, a kölcsönös bizalom álláspontján való megélést, fogják-e azt látni, hogy ez minden tekintetben jobb és előnyösebb rájuk nézve, hogy jobb egyéni érdekeik szempontjából, de jobb fajtájuknak, nyelvüknek s mindazon nagy érdekeknek szempontjából is, melyekhez ragaszkodnak. Én bizom abban, hogyha egyszer felszabadítjuk a hazai románságot a nemzetiségi agitáczió lidércznyomásától, ha egyszer alkalmat adunk az objektívebb, helyesebb gondolkozásra, ez igenis fog áldásos gyümölcsöket teremni. Idillikus állapotokat létrehozni nem fog soha — ezekben nem bizom semmiféle emberi dologban — de igenis haladás lesz, javulás lesz, első lépése lesz annak a nagy proczesszusnak, amelynek arra kell irányulnia, hogy a hazai románság is teljes erővel csatlakozhassák azokhoz a nagy közös czélokhoz, amelyeket vállvetve kell szolgálnunk. Én ismerem a román népet; én olyan vidéken lakom, ahol, hála Istennek, hagyományos jó viszony van a magyarok és a románok között. Én látom ennek a jó viszonynak áldásos gyümölcseit, látom azt, hogy a román intelligenczia, amely oly nagy arányokban szaporodik, a világért sem zárkózik el a magyar intelligencziától ott, ahol az elzárkózásnak bizonyos történelmi előzmények nem adták meg az alapját. Én tehát azt gondolom, hogy mi szabaddá tettük a tért a megértés számára. Igenis, ez nem fog ideális állapotokat teremteni, de hatalmas lépést fog tenni a magyar állam erősítése terén is, a hazában levő czentrifugális erők csökkentése terén, magunkhoz vonzása terén is és szolgálni fogja a románoknak is minden jogos érdekét. (Éljenzés a jobboldalon.) Most már végül csak annyit mondhatok még, hogy annak, vájjon e következetes fáradozásaimnak lesz-e most eredménye, megmondhatója nem vagyok. A kérdés főleg attól függ, hogy a román nemzetiségi párt intézősége azokban, amiket ez intézőség megbízottai az én ajkaimról hallották, fog-e elegendő támpontot látni arra, hogy kivegye programmjából ami politikai czéljainkkal össze nem egyeztethető tételeket. Az eredmény tőlük függ. Én ez alkalommal is csak a legnagyobb nyomatékkal és e 8 v olyan ember komolyságával és melegségével, aki évtizedeken keresztül minden év tapasztalatával jobban és jobban megyőzőclött ennek a kérdésnek óriási borderejéről, egy olyan embernek komolyságával és melegségével kérem meg őket: ne hagyják elmúlni ezt az alkalmat, amely őket abba a helyzetbe juttathatja, hogy minden más képzelhető esetnél jobban, nyomatékosabban szolgálhat saját fajtájuk jól felfogott érdekének. Hogy a kérdés hogy dől el, azt nem tudom, a siker nem tőlem függ; de bárhogy dőljön is el, én azzal a nyugodt öntudattal fogok visszatekinteni erre a törekvésemre, ezekre a_ fáradozásaimra . . . (Zaj a szélsöbaloldalon. Élénk felkiáltások a jobboldalon: Halljuk! Halljuk!) hogy a magyar nemzet érdekében fekvő okos és hasznos dolgot kísérlettem meg. Kérem méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Gr. Apponyi Albert: T. képviselőház! Bocsánatot kérek, hogy az idő előrehaladottsága daczára is, a kérdésnek véghetetlen fontosságára való tekintettel nem azzal a rövidséggel adhatom elő észrevételeimet a t. ministerelnök ur beszédére, amelylyel különben óhajtottam volna. (Halljuk! Halljuk!) Kezdem azokkal a pontokkal, amelyekre nézve az igen t. ministerelnök ur konstatálta, hogy egyetértünk. Egyetértünk azon dogmaszerü tételnek megtámadhatlanságában, mely az egységes magyar állampolgárságra és az egységes magyar nemzeti államnak megtámadhatlanságára vonatkozik, sőt ezt a momentumot, az egységes magyar államnak nemzeti jellegét a ministerelnök ur beszédében talán még élesebben domborította ki, mint én, kérdésemnek megokolásánál. Egyetértünk abban is, hogy az az egységes magyar nemzeti állam a szabadságnak elvén van felépítve és hogy ennek folytán összes polgáraink az állami czél által megvont határokon belül egyéniségüknek összes oldalait, tehát faji egyéniségüknek szabad fejlődését is biztosítja és megvédi s ezen tekintetben őket nem gátolja. Egyetértünk abban is, hogy ennek az egységes magyar nemzeti államnak fennmaradása nemcsak nekünk megtámadhatatlan dogmánk, egész életünkkel összenőtt oly benső szükségletünk, meggyőződésünk, hitünk, amelytől addig, mig lehelünk, meg nem válhatunk, de hogy ennek az egységes magyar nemzeti államnak, mint olyannak és hozzáteszem, mint önálló, mint független és szuverén államnak fenmaradása legnagyobb érdeke annak a nagyhatalomnak, mely abból a kapcsolatból származik, amelybe a pragmatika szankczióban Magyarország lépett. Sajnos azonban, mélyen t. ház, hogy vannak bizonyos igazságok, melyek az ő üdvös hatásukat nem fejtik ki, mert azok, kik ezeknek az igazságoknak az életbe való átvitelére hivatva
