Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

146 4.95. országos ülés Í91k január ib-én, szerdán. esetben a nyomda vagy többszörösitő vállalat tulajdonosa felelős. Eszerint egy lapnak kínyomatásával a nyomdavállalat tulajdonosa ki nem számitható kártérítési kötelezettségeket vállalna magára, ami odavezetne, hogy a nyomdatulajdonos az államnál letett hirlapbiztositékon felül még külön ujabb biztositékot követelhetne a kiadótól. Ilyen zaklatás pedig a javaslatnak czólja nem lehet. A merőben technikai munkát végző nyomdász egyébiránt nem is ügyelhet arra, hogy a neki átadott közlemény, amely nyomtatásban megjelenik, tartalmaz-e büntetendő cselekményt ? A 44.' §. az 1848:

XVIII. t.-cz. intézkedésével mutat fel némi analógiát, amely azonban egy csekélynek látszó, de igen nagy jelentőségű változtatással van felvéve ebbe a javaslatba. A 48-as törvény ugyanis az országgyűlés, a törvényhatóságok, mindenféle törvényszékek és törvény által alkotott egyéb testületek iratairól és azok üléseiről szól. A javaslat azonban ide beleteszi azt a szót: »nyilvános« iratok és »nyilvános

A tárgyalások, tehát a közlemény csak abban az esetben mentesül a bűnvádi eljárás és a kártéritési igény alól, ha a testület iratai és tárgyalásai nyilvánosnak állapíttattak meg. Bizonyos mértékig korlátozni lehet a sajtó nyilvánosságát is, sőt különböző ügyekben néha szükség is van rá, hogy ez a korlátozás megtörténjék. De önmagában véve egy olyan irat közlése külön deliktumot nem képezhet s az bűnvádi eljárásnak, kártérítésnek alapjául nem szolgálhat. A sajtóeljárásról szóló fejezeten az az irányzat vonul keresztül, hogy az eljárás gyorsítása czimén meg akarja nehezíteni a javaslat a valódiság bizonyítását. A 46. §. a sajtó utján elkövetett rágalmazás és becsületsértés esetében, ha az eljárásra az 1897: XXXIV. t.-cz. szerint esküdtbíróság van hivatva, megszünteti azt a rendelkezést, hogy ezen sajtóügyekben a kir. ítélőtábla székhelyén működő esküdtbíróság legyen illetékes. Ily esetben tehát bármely esküdtbíróság eljárhat. Amikor az 1897. törvény esküdtbirósági hatáskörrel ruházta fel a királyi táblák székhelyén működő törvényszékeket s kizárólagos fórumnak ezeket jelentette ki, ennek az volt a czélzata, hogy sajtóügyekben nagyobb kulturczentrumok, nagyobb helyi társadalmak Ítéljenek. \ A törvénynek ez a czélzata helyes ugyan, de az indokolásnak előadása, hogy ezt most csupán Fiume miatt kívánja megváltoztatni, teljesen lehetetlen és helyt nem álló. Hiszen sokkal egyszerűbb lenne akkor a 46. §-ban statuált kivételt akképen megtenni, hogy a sajtó utján elkövetett rágalmazás és becsületsértés eseteiben Fiúméra nézve statuál egy kivételes bíróságot. A 47. §. különösen azért sérelmes, mert a valódiság bizonyítását úgyszólván illuzóriussá teszi. Eszerint, sajtó utján elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés esetében, mihelyt a valódiság bizonyítása elrendeltetett, az eljáró bíróság a sértett fél kérelmére, különös méltánylást érdemlő okból, az ügyet ahhoz az esküdtbirósághoz vagy törvényszékhez teheti át, melynek területén a sértett fél lakik, vagy tartózkodik. Az indokolás szerint már az is különös méltánylást érdemlő ok, ha a sértett fél lakásának vagy tartózkodási helyének bírósága területén lakik a tanuk többsége. Igen gyakori eset, hogy bizonyos helyi társadalom valamely tagjára vagy a közigazgatás valamely vidéki tisztviselőjére vonatkozólag közöl valamit egy Budapesten megjelenő időszaki lap. E javaslat szerint akkor a sértettől, aki az illető vidéki társadalom igen számottevő exponense lehet vagy az illető vidéki tisztviselőtől egyszerűen átváltoztatják az esküdtbirósági hatáskört és rájuk nézve kedvezőbb esküdtbíróság állapitható meg oly módon, hogy azt kérik, hogy ahhoz a törvényszékhez tétessék át ügyük tárgyalás végett, ahol lakásuk van. Nagyon egyszerű indoka lehet ennek a javaslat szerint, mert elég, ha a tanuk többsége ott lakik és a sértett maga is ott tartózkodik. Ámde egészen természetes dolog, hogy a valódiság bizonyításának kérdésében sokkal kevésbbé vannak feszélyezve azok a tanuk, akik nem annak a helyi társadalomnak vagy nem annak a közigazgatási tisztviselőnek hatalmi nyomása következtében kénytelenek vallomásukat megtenni és hogy sokkal előnyösebb az igazság kiderítése szempontjából az, ha a rendes esküdtbíróság illetékessége tartatik fenn. Az az érv, amelyet felhoz a javaslat, hogy a sértett vádlottá lesz, nem állhat meg, mert hiszen a sértett nem lehet vádlottá, a sértettet nem lehet elitélni, ha nem követett el olyan cselekményt, amely miatt a valódiságot rá lehet bizonyítani, mikor bármelyik esküdtbíróság el fogja a vádlottat ítélni. Viszont azonban lényeges különbség van abban a tekintetben, hogy egy teljesen elfogulatlan esküdtbiróság itél-e vagy pedig olyan, amelynek tagjai nem is tudják magukat teljesen kivonni az ottani befolyásosabb szereplő egyéniségnek a hatása alól. (Ügy van! bal felöl.) Az eljárásra vonatkozólag igen sok és lényeges kifogást lehet tenni. De nem akarok hoszszasabban visszaélni a ház türelmével s ezért egész röviden utalok arra, (Hálljule! Sálijuk! a baloldalon) hogy a valódiság bizonyítására vonatkozólag a törvény intézkedése csupán arra alkalmas, hogy ezt megnehezítse, vagy lehetetlenné tegye. További intézkedés e tekintetben az is, hogy a valódiság bizonyítását a terhelt tartozik a vádemelés előtt megtenni, amikor még azt sem tudhatja, hogy a terhelt egyáltalán fog-e ellene vádiratot beadni s hogy egyáltalában főtárgyalásra kerül-e az ügy? Annál kevésbbé van ennek az intézkedésnek értelme, mert hiszen a valódiság bizonyítása tekintetében csak a főtárgyalás van hivatva határozni; a vádtanács tehát egyáltalában nem intézked-