Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

493. országos ülés 1913 január Ik-én, szerdán. 145 jelenlegi szövegezés mellett maga a 32. §. a fokozatos felelősség rendszerének eltörlését jelenti. A 33. §. ismét ugy hangzik, mintha fentartaná az 18Í8. évi XVIII. t.-cz. intézkedéseit, mert azt mondja, hogy »a sajtó utján elkövetett bűntett, vétség vagy kihágás miatt első sorban a szerző felel ős«. Azonban ezt a kijelentést rögtön semmivé teszi a következő hozzáadással: »Szerzőként kell büntetni azt is, aki a bűncselekmény tényálladékát megállapító tartalom megalkotásában utasítással, adatok nyújtásával, szövegezéssel, ábrázolással vagy zenésitéssel vett részt.« Szerzőtársat eddig is ismert a judikatura ;ha a megírásban a szerzővel együtt dolgozott valaki, ez megállapította a szerzőtársi minőséget. Ha tehát a javaslat csak ilyen szerzőtársra gondolt volna, akkor nem lett volna szükség uj rendelkezésre. De itt a javaslatban egyenes utasításról, adatszolgáltatásról van szó ; ezen javaslat szerint tehát az is szerző lesz, aki utasítást ad. Nem arról az egyenes utasításról van szó, amely a 34. és 35. §. szerint a kiadó és a felelős szerkesztő felelősségének megállapításáról szól, hanem általában minden utasításról, minden útbaigazításról, amely a közlemény megalkotására vonatkozik. Vagyis ebből azt lehet következtetni, hogy alig van közlemény, amelynek megírásáért magán a íäzerzőn kívül még többen ne kerüljenek a vádlottak padjára, még pedig nemcsak a kiadó, hanem először az, aki írja, másodszor az, akitől az adatokat kapta, harmadszor esetleg a segédszerkesztő, aki átstiüzálta, negyedszer esetleg aki bármiféle módon kiegészítette ezeket az adatokat és egyáltalában a tartalom megalkotásában résztvett, ugy hogy ezzel a j ogbiztonság szempontjából kell foglalkoznunk, mert hiszen egyenesen a jogbiztonságba vág bele ez az intézkedés és — inkvizitórius eljárás lévén a javaslat szerint — mindenki ki van téve annak, hogy ezen a czimen kutatni fogják, kitől kapta az adatokat és ezen kutatások révén a legnagyobb kellemetlenségeknek lesz bárki olyan is kitéve, akinek esze ágában sem volt az, hogy amit ő jóhiszernüleg vagy tudott dolgot valakinek elmondott, az esetleg sajtó utján még valami időszaki lapba fog belekerülni. Ez annál veszedelmesebb, mert hiszen az elévülésnek a szabályozása is olyanforma, hogy, habár látszólagosan föntartja is a javaslat az eddigi elévülési határidőket, hogyha az eljárás megindittatott, ez az elévülés az általános büntetőjogi elévülés határideje alá esik. Vagyis soha sem tudhatja az a szerkesztő, sem pedig az a kiadó, aki ellen az eljárást akár utasítás, akár adatnyujtás, akár más czimen folyamatba lehet tenni, hogy a folyamatbatétel mikor történik meg. Nem ugy, mint eddig, amikor hat hónap vagy egy esztendő alatt, ha a vádirat be nem nyújtatott, akkor az elévülés folytán az illető szellemi munkás szabadult a felelősség alól, míg a mostani javaslat szerint ezen büntetőjogi elévülés egész időtartama alatt soha sem lehet tudni azt, hogy, KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXI. KÖTET. bármily csekély mértékben vett is részt valaki egy ilyen hír megszerkesztésében vagy közreadásában, mikor fogja az illető vizsgálóbíró ezen hírért, a sajtóközlemény megjelenéseért az illetőt felelősségre vonni. (Igaz ! 11 gy van ! a haloldalon.) T. képviselőház ! A jogbiztonság szempontjából ügyelni kell, hogy a szerző ne védekezhessék rosszhiszeműen a felelős szerkesztő vagy a kiadó egyenes utasításával. Hiszen a szerző az 50. §. szerint már nem áll kényszer alatt, mert megtagadhatja a közlemény megírását, ha ismeri a tartalmát. Ennélfogva szükséges lenne az, hogy a. szerkesztő vagy a kiadó felelőssége csak az esetben állapittassék meg, hogyha az egyenes utasítás akkép történnék, hogy az utasítás a kéziraton vagy egyébként elismertetett. Homályos a javaslat a tekintetben is, hogy köteles-e a felelős szerkesztő vagy kiadó a szerzőt megnevezni. Erre eddig nem volt köteles és ez felelt meg a sajtószabadság elvének. Hiszen még azon sajtójogok is, amelyek a felelős szerkesztőben vagy kiadóban vélelmezett szerzőt láttak, lehetővé teszik az anonimitás megőrzését. Ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy a felelős szerkesztő vagy kiadó tanuzásra legyen kényszeríthető arra nézve, hogy ki a szerző, sőt ezt a kedvezményt ki kellene terjeszteni a szerkesztőség minden tagjára, mert a szerkesztői titok megőrzése egyszersmind a hírlapírói tisztességnek is követelménye, (ügy van! a baloldalon.) A javaslatnak a kártérítésre vonatkozó intézkedései szintén nem állják ki a jogi kritikát, mert habár bizonyos tekintetben helyesnek ismerjük is el azon magánjogi elvet, hogy a valótlan hirek rosszhiszemű terjesztésével okozott vagyoni kárért a kártevő kártérítéssel tartozzék, mégis ezen elvnek gyakorlati keresztülvitelénél a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. A mostani jog szerint a becsületsértés és rágalmazás esetén sem Ítélhető meg a sértett részére vagyoni kár. Ha most, minden átmenet nélkül megyünk át egy másik rendszerre, akkor az nem csaphat a végletekbe. Elégséges annak megállapítása, hogy a sértett, amennyiben a sajtó-deliktum fennállása bíróilag megállapittatott, a deliktum által okozott vagyoni kárnak megtérítését követelheti, vagyoni kár gyanánt pedig a foglalkozásában őt ért károsodást számíthatja fel. Amennyiben pedig nincs megállapított sajtódeliktum, csak valótlan és rosszhiszemű hirek terjesztése miatt legyen kártérítési igény támasztható szintén ezen mértékig. De veszedelmesnek találom azt, hogy a javaslat olyan általános kifejezéseket használ, hogy sajtóbeli közleménynyel okozott vagyoni kár, mert egy ilyen általános kijelentés a legképtelenebb igények támasztására vezethet. Lehetetlen intézkedés és súlyosan megnehezíti az időszaki lapok fentartását a 40. § azon rendelkezése, mely szerint pénzbüntetésért, bűnügyi költségért, sőt a kártérítésért is végső 19