Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

136 493. országos ülés 1914 január 14-én, szerdán. mindazt, ami tőlünk telik, akkor meg van az a megnyugvásunk, hogy ha bekövetkezhetik is az, hogy ebből a javaslatból törvény lesz, ha önök egy időre el tudják is altatni a nemzetet, béklyóba tudják is verni a kezét, de el fog következni az idő, amikor nemcsak a sajtó terén, hanem alkotmányos életünk egész terén felvirrad a szabadság napja. Nem fogadom el a javaslatot. (Élérih éljenzés és helyeslés a baloldalon.) Elnök : Szólásra ki következik ? Vermes Zoltán jegyző: Kállay Ubul! Kállay Ubul: T. ház! Igazán súlyos feladatot kell teljesítenem ma, midőn a sajtójavaslathoz felszólalok, mert eltekintve attól, hogy nagyszabású, tartalmas beszédek hangzottak már el ezen javaslat ellen, igazán szinte emberfeletti erő kell ahhoz, hogy a végső elkeseredés és megbotránkozás hangját meg ne üssem a ma történtek után és hogy a teljes tárgyilagosság hangjánál megmaradjak. De mégis kötelességem ez, mert ilyen politikai viszonyok mellett, ilyen körülmények között a közszabadságok védelméből kinek-kinek ki kell vennie részét a maga ereje és tehetsége szerint. De ha nem is tartom magam a sajtószabadság fanatikus tudósának, él bennem a közszabadság iránt való törhetetlen ragaszkodás, cl bennem hazánk történelmével való foglalkozásom alapján az a tudat, hogy Magyarország csakis a közszabadságok éltető légkörében képzelhető el, hogy a magyarnál a szabadság hagyományai ép oly régiek, mint maga a nemzet. Es e kettő együtt, ez a ragaszkodás és ez a tudat adja meg nekem az erkölcsi erőt arra, hogy gyenge szavamat a javaslat ellen én is felemeljem (Halljuk! Sálijuk!). A javaslatot vizsgálva, a kontroverz kérdések nagy tömegét én két részre osztanám. Az első inkább a külső körülményekre, az előzményekre vonatkozik és egy mondatba foglalható össze: szabad volt-e egyáltalán a kormánynak mostan e javaslattal előállnia? E kérdés politikai vonatkozásait már többen, igy ha jól emlékszem, egyik napirendi felszólalásában t. pártvezérem, gróf Andrássy Gyula is kifejtette, leszögezvén azt, hogy milyen bűn a mai politikai viszonyok közt ilyen nagyhorderejű javaslatokkal, reformokkal előállni. Épen azért én a kérdéssel csakis a közszabadságok szempontjából akarok foglalkozni, a közszabadságok szempontjából akarom azt megvilágítani. Es itt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az igen t. minister ur egyik munkatársára, Tarnay Jánosra hivatkozhatom, aki azt mondja (olvassa): »Ha arról van szó, hogy ezt — már t. i. az 1848-iki törvény jogtechnikai hiányait — reformálva javítjuk, ez ellen senkinek sincs ellenvetése. Alkotmányjogi szempontból mégis csak azt mondhatom : gondolkozzunk e reformról folyton, vitatkozzunk róla folyton és ne hagyjuk elaludni, de óvakodjunk attól, hogy olyan időben sürgessük, amikor a reform örve alatt maga az 1. §. is veszélyben forogna*. Egy másik szaktekintély, aki ugyan egy fulmináns beszédben védelmezte a javaslatot, Kenedi Gréza, még három évvel ezelőtt igy vélekedett (olvassa): »Altalában véve ne siettessük ama törvények reformját, amelyek szabadságbiztosítékokat tartalmaznak, mert a rendnek mindig akadnak hatalmas barátai, ellenben minden elhamarkodott reformnál elő szokott állani a veszedelem, hogy a jogbiztositás ürügye alatt a szabadság szenved csorbát. Különösen, ha erre maga a kor közszelleme is hajlik«. E két jelentést összevet re, ha magát a törvényjavaslat tartalmát nem ismernők is, pedig sajnos már ismerjük, mindenképen az volna legalább a látszat, hogy az 1848. törvény 1. §-a veszélyben forog a kor közszelleme miatt, pardon nem a kor, hanem a hivatalos és félhivatalos közszellem miatt, amely a kormány a sajtóorgánumaiban és szónokainak kijelentéseiben hangzik el. En igazán nem akarok eltérni a szőnyegen levő tárgytól, épen azért csak egészeii röviden utalok azon sorozatos tendencziózus törvényhozásra és közigazgatási intézkedésekre, amelyek többé-kevésbbé közszabadsági intézményeinket érintették, elkezdve a hírlapok darusításától egész az esküdtszéki reformig. Ha a törvényjavaslat tartalmát nem ismernők is, tekintve az előzményeket, a közelmúlt eseményeit, amint a jó öreg Propertius annak idején jellemezte, aurea omni rero sünt saecula, — akkor is nem természetes-e, nem logikus-e az, hogy minden ember, aki a kormány szemüvegén át nézi a világot, bizonyos összefüggést keres a sajtóreform benyújtása és bizonyos kellemetlen leleplezések között, — hogy párthatalmi eszközt lát a sajtóreformban, további ilyen kellemetlen leleplezések elkerülésére, a párturalom megörökítésére ? (Ugy van ! Ugy van! a baloldalon.) Nem természetes-e, hogy a párturalom e megörökítése mellett ott keres egy kis politikai mellékczélt, egy kis politikai ravaszságot, hogy a sajtószabadság védelmére csalja ide az ellenzéket, hogy ők a szigorú Katók azután a közvélemény előtt a következetlenség vádjával igyekezzenek befeketíteni az ellenzéket, no meg apróbb trükkökkel, tömeges kitiltásokkal lejáratni, hogy Plimiusként rámutathassanak: ecce a rendbontók. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Hiába, a magyar nemzet története arra tanit, hogy reméljük bár a legjobbat, de legyünk mindig a legrosszabbra is elkészülve. E sajtójavaslat után melyik közszabadságunk fog sorra kerülni, ki tudná megmondani. Rövidesen el fogjuk mondhatni a költővel együtt, hogy dicső szabadság temploma lett hazánk! E templomban ott áll már a szabadság apotheozisa, ha nem is érczbe öntve, de érczsisakkal, Frommer pisztolylyal és rövid lovassági karddal és most