Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

k93. országos ülés Í91í január Ik-én, szerdán. 137 rójuk fel az ötödik parancsolatot e templomban a törvények szótáblájára, »Én vagyok urad, az erős, a bosszúálló, aki megbünteti az atyák gonoszságait fiaikban, barmad és negyedíziglen azoknál, akik engem gyűlölnek«. A boszuhadjárat e megemlítésével elérkeztem a kontroverzkérdések másik részéhez, amelyet két kérdésben foglalhatunk össze : szükség volt-e egyáltalában egy ilyen nagyméretű sajtóreformra, és szabad volt-e a javaslatot jelen formájában beterjeszteni? Itt is abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a túloldal által elfogadott szaktekintélyre, Finkey Ferenczre hivatkozhatom, aki a következőket mondja (olvassa): »En a 40-es évek nagy embereinek, azok nagy alkotásainak, a 48-iki javaslatnak, a 48-iki sajtótörvény elvi álláspontjának, a sajtószabadság eszméjének olyan feltótlen hódolója vagyok, hogy ha kategorikusan csak a két álláspont: a sajtószabadság ós az anyagi igazság közt kell választanom, tűnődés nélkül az utóbbihoz állanék, a 48-iki sajtótörvény változatlan fentartására szavaznék. De miután nézetem szerint e két fontos érdek összeegyeztetésének, illetőleg az anyagi igazság fokozottabb érvényesítésének a sajtóvétségek tekintetében sincs elvi akadálya, kívánatosnak tartom, hogy a különben is ideiglenesen készült sajtótörvényünknek a fokozatos felelősségre vonatkozó szabályai revicleáltassanak. A revízió módozatára nézve, részemről nem kívánom a 48-iki sajtótörvényünk teljes eltörlését ós valamely teljesen uj rendszerrel való kisérletezóst.« Mint' láthatja a t. ház, annyira óvatos vagyok, hogy nem pártpolitikusokra, nem a sajtó munkásaira, nem az ügyvédi kamarákra hivatkozom; hiszen az urak előtt azok ugy sem számítanak, hanem komoly jogtudósokra, a minister ur munkatársaira, akikre talán még sem alkalmazható az a sokratesi mondás, hogy Klemius fia egyszer így, másszor amúgy beszél. Hiszen a jogtudomány azon rövid három esztendő alatt, amely e kijelentéstől eltelt, talán még sem változtatta meg álláspontját. Az épen a szomorú, hogy a törvényjavaslatban, amely a pártpolitikai törvényhozásnak egy örökös iskolai példája lesz, azon rendszernek megfelelően, mely tisztán pártczélokra tekint, nagy ravaszul egy csomó olyan kérdés van beállítva, amely régóta foglalkoztatja a közvéleményt, a jogtudósokat, vagyis beállítják a magánbecsület védelmének, a kártérítésnek, a helyreigazításnak, a szigorúbb felelősségnek, az eljárás gyorsításának kérdését, — hogy a pornográfiáról ne is beszéljek, mert ón a disznólkodást sajtóterméknek sohasem tartottam — hogy azután ezeket hangsúlyozva, de tudomást nem véve a javaslatban lefektetett, a gondolatszabadság, a politikai, meggyőződés ellen irányzott merényletekről, az ország közvéleménye elé fordulhassanak, s azt mondhassák, hogy KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXI. KÖTET. hiszen ezeket az üdvös, ezeket a jó, a közvéleményben élő, s a köztudat által megkívánt intézkedéseket akarja most az ellenzék meggátolni azáltal, hogy a sajtójavaslat tárgyalását halasztja. Hiszen még Rakovszky Iván t. képviselőtársam is ugy állítja be ezen kérdést, hogy ilyen privilégiumokat, amelyek az általános törvényes felfogással, a közmorállal ellenkeznek, csak nem fognak követelni a sajtó részére. De kérdem én, követelt-e a pornográfia részére bárki is privilégiumot ezekről a padokról ? Nem hangoztatta-e egy Apponyi Albert, egy Mezőssy Béla és mások, hogy ők a disznóságot irodalomnak egyáltalában nem tartják? S amilyen ravasz e kérdések beállítása, éppen olyan ravasz a törvény kiindulási pontja; így az 1. §., amely kijelenti, hogy a sajtó utján mindenki szabadon közölheti gondolatait, ugy, hogy csakugyan azt mondhatnók, hogy hiszen ez a javaslat az 1848-iki nagy hagyományokon épült fel, sőt bizonyos tekintetben még radikálisabb, mint maga az 1791-iki alkotmányozó franczia törvény 11. §-a, amely sokkal kevesebb szabadságot tartalmaz, mint a magyar törvény ezen elvi kijelentése. De mit ér ez a kiindulási pont, mit ér az indokolás czifra szavú tirádája, amely szerint »a sajtó éltető eleme a szabadság, az emberiség egyetemes fejlődését bénítaná meg s a nemzet alkotmányos jogait csorbítaná az, aki kísérletet tenne arra, hogy visszafejleszsze a közéletnek ezt a hatalmas arányokban előtörő, a műveltség nagy értékeit a legszélesebb néprétegekkel közvetítő szervezetet«, — ha a magyar emberiség egyetemes fejlődése e törvényjavaslatnak 11., 12., 14., stb. szakaszaihoz vezet, amelyek tulajdonképen a közigazgatás preventív czenzuráját is inaugurálják! (Igás! Ugy van ! a baloldalon.) Érdekes, hogy Rakovszky Iván t. képviselőtársam, aki a prevenczió kérdésével hosszabban foglalkozott a régi rendőrállamoknál általában, a Bourbonok második uralkodása idején különösen, ebben a javaslatban is csak a Bourbonok ártatlan czimerét, a szende liliomot látja, de mélyen hallgat a 11. és 12. szakaszokról, amelyekben tulajdonképen mint mondottam, az előleges közigazgatási czenzura van törvénybe iktatva. Nem tehetek róla, de én ismét csak a már sokszor idézett szaktekintélyre, Tarnay Jánosra hivatkozhatom, aki épen a közigazgatási czenzurát illetőleg aranyszavakat mondott, ha jól emlékszem, 1910-ben a jogászegyesület gyűlésén, (olvassa) : »Fiatalkoromban sok mindent lehetetlennek tartottam, ami bekövetkezett. Attól félek, hogy ha nem is lesz czenzura, féltenünk kell e törvénynek — már t. i. a 48-iki törvénynek — egy másik sarkalatos alapelvét, hogy az adminisztrácziónak ne legyen túlságos befolyása a sajtómozgalomra.« A t. előadó ur — Tarnay itt dr. Bálás Elemér elő18