Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-476

70 Í76. országos ülés Í9Í3 november Ih-én, pénteken. felelősség van ott, hanem az, hogy a hirlapiró is felelősségre vonhassa felebbvalóit, ha azok rajta uralkodnak. Akár a szerkesztőt, akár a kiadót, aki őt utasította, rábírta valaminek a megírására. Ilyenkor ő a legkisebb részben hajtotta végre a maga akaratát, hanem egy más akaratnak a végrehajtója volt, aki tehát felel is. Hogy ez fikczió volna, amikor felelősség alá került az, akinek akaratából származott a törvénysértés, ezt igazán nem tudom belátni. Még kevésbbé értem azt, hogy Vázsonyi t. képviselőtársam mindig akkor áll elő ilyenekkel, amikor a hírlapírók érdekeit kellene védelmezni és azonnal elveszti éles látását, ha a kapitalizmus érdekéről van szó. Én, igenis, helyeslem még azt is, ha az a tévedésbe ejtett, becsapott iró és hirlapiró, akit más ember, — nem kell annak okvetlenül ellenzéki képviselőnek lenni, lehet az többségi képviselő is, — valami büntetendő cselekmény elkövetésére felbujtott, hogy ez azt mondhassa a bíróságnál, hogy igenis állom a maga felelősségét, de az igazi bűntettes itt van. (Elénk helyeslés.) Az ő akaratát is büntetik ugyan, és a felelősségre vonásnál egymás mellett szerepelnek, de ebből nem az következik majd, amit Vázsonyi mondott, hogy a büntettet egymásra fogják kenni, mert sohasem láttam, hogy igazi hirlajnró másra kente volna azt, amit állított, (Igaz! Ugy van!) hanem következik az, hogy mind a kettő kihallgattatván, a bíró, akinek talán módjában van felmenni nyolczezer koronáig és öt évi börtönig is, azt mondja: ez az ur itt tévedett, mert becsapták, tehát csak 10 koronára ítélem el, de ez a becsapó ur majd ülni fog félesztendőt! Es ez rendben lesz! De ez megint csak a szellemi munka érdeke. Ugyanezeket látom én Vázsonyi képviselő urnak a többi kijelentésében is. Sajnálom, hogy nincs itt, talán módot szereznék arra, hogy részletesen kimutathatnám., hol és mi mindenben van tulajdonképen a kapitalizmus oldalán és egyenesen a hírlapírók érdeke ellen. (Halljuk! Halljuk!) Itt csak egy gondolatra kívánok még kitérni. A strohmannokról ő bizonyosan rokonszenvvel beszél és — ami ritka egy demokratánál — a történelmi osztály hőseiről vesz szép példaképet, Széchy Dezsőt és Kemény Simont magasztalásképen hozza fel, hogy ezek is strohmannok lettek volna. Bizony, kérem, ha a strohmannok is ugy járnának, mint ez a kettő, akkor azt hiszem, röviden vége volna a strohmann-rendszernek. (Élénk tetszés.) A valóság az, hogy a strohmann-rendszer az egész világon szégyene, gyalázata a hirlapirásnak, szégyene épen a legderekabb hírlapíróknak, akik — az életből beszélek — sohasem féltek a felelősségtől és mindig odaállottak, — de egyszerre csak megjelent a kiadó kedvencze: a strohmann. Kicsodák ezek a strohmannok? A korábbi időben legalább férfiak voltak azok, akik a felelősséget, sokszor a szégyent is viselték. Én tisztelem a legszélsőbb elemeknél is azokat az önfeláldozó férfiakat, akik saját pártjukért, saját meggyőződésükért martiromságot szenvednek. De kiket látunk ott ma ? Tizenhat-tizenhét esztendős gyerekeket, akik a fiatalkorúakról szóló törvény köpenyébe burkolva »dorgálásra« pályáznak. (Ugy van! Ugy van!) Ez a/L, a> strohmann-intézmény, amelynek képviselőtársam olyan dicső történeti példáit hozta fel. Meg vagyok győződve különben arról is, hogy e részben is betévedt a kapitalizmus mezejére Vázsonyi képviselő ur és itt is a hírlapirodalom és a gondolatszabadság igazi érdekei ellen szólott. Sajnálom, hogy nincs itt, mert egy édes visszaemlékezést is juttatnék eszébe (Halljuk! Halljuk!) abból az időből, a sajtószabadságnak ama szép idejéből, midőn együtt dolgoztunk egyazon kiacló árnyékában és amikor megtörtént az, hogy a kiadónak rendeletei alól, a kiadó igazán brutális érdekeivel szemben a stilmüvészetnek minden finomságával iparkodtunk kibújni. És ebben, meg kell adnom, Vázsonyi volt a nagyobbik. (Derültség.) S amikor a sajtószabadság őre, a kiacló, akinek van előleges czenzurája is, utólagos czenzurája is, mondom, a sajtószabadságnak ez a szent őrangyala másnap szemére vetette, hogy nem tetszik ez meg az abból, amit irt, akkor ő azzal mentette magát, hogy kénytelen volt tojástánezot járni, hát elirf egyet-mást. Amire a kiadó azt mondotta: »Köszönöm magának ezt a tojástánezot, ma is három tuczat tojásomat gázolta össze.« (Derültség.) Ha a sajtószabadság védelmében csak a kiadó tojásait törné össze, az nem volna nagy baj, de egy egész zsurnalisztikának félrevezetése, hiszékeny fiatal emberekkel való elhitetése annak, hogy a kapitalizmus és a belső rabszolgaság érdekeit nekik kötelességük pártfogolni: bocsásson meg, ez a tojástáncz a sajtószabadság tojásai közt, aminek kártékonysága megdöbbentő. Most áttérhetek egy másik dologra és pedig arra a körülményre, amelyet mindnyájan az egész országban súlyosan érzünk, t. i. hogy a sajtóvisszaélések bizonyos fokig elpiszkitották a közélet területét és hogy igen sok ember kínosan szenved ezen igazán mosdatlan szavaknak szavakkal és mocsokkal való örökös dobálóclzása következtében, amely felett a sajtó tisztességes része különben szintén megbotránkozik. Ez is a kapitalizmus egyik kisarjadzása. (Halljuk! Halljuk !) Ismét vissza kell térnem arra, hogy nem a kapitalizmus iránt való gyűlölettel beszélek, csak a tényeket keresem. A sajtó vállalati, üzleti része hozta magával a hihetetlen ujságpapirosversenyt. Amerikában egyes államokban már az erdőket védik, mert a fölgyártott papiros felemészti már az erdőket is.