Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-476

i76. országos ülés 1913 november lk-én, pénteken. 77 talmas alkotásaival olyan nagy átalakulást idézett fel, anélkül, hogy a jogrendezés idejében közbejött volna, az történt, hogy a kapitalizmus érdeke, akarva nem akarva, lassanként elnyomta a szellemi munkások érdekét. (Ugy van!) Megette elsősorban a szerkesztőt, mert hiszen a nagy publiczisztikai alakok előtérbe állításának már vége van és Kemény Zsigmond örökébe a Strohmann-intézmény lépett. (Ugy van! Ugy van!) Megette a kapitalizmus a munkatársat is, t. i. az irót, aki ha szabad véleményét ki akarja fejezni, előbb még a szerkesztőnek a czenzuráját kell elviselni, ami nem baj, de az már igen nagy baj, hogy a szerkesztő, szép nemes ifjú Faust háta megett mindig ott sántikál a Mefisztó, vagyis a kiadó, aki a gondolatszabadság legfőbb fóruma. (Ugy van!) Valóban igaza van egyik t. képviselőtársamnak, hogy ha a régi törvény megmarad, akkor legalább meg kellene változtatni annak az elejét és az 1848. évi törvény 1. §-a helyébe, mely szerint gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti, — azt kellene tenni, hogy sajtó utján mindenki szabadon terjesztheti a kiadó gondolatait. (Derültség.) Tudom, hogy ez a kép, amelyet festettem a sajtószabadság mai állapotáról, igy túlságosan is sötét, csaknem túlzó. Hála Istennek vannak még mindig olyan konbinácziók is a sajtóban, amikor a kiadó egyúttal szerkesztő is. Ezek között vannak olyan alakulások, amikor tulajdonképen az iró, a szerkesztő lesz kiadóvá és ő a lap feje. Ez még a legkedvezőbb helyzet, de fájdalom, mindig ritkább. Az iró a maga szabadságszeretetét és kollegialitását az ő hirlapirótársai közé mint kiadó is beviszi, a gondolatnak szárnyát nem nyirja meg üzleti érdekből vagy legfeljebb csak a legszükségesebb mértékben. Itt lehetnek még és vannak is ideális állapotok, némi vigasztalások a nagy romlásban. De vannak másrészről olyan állapotok is, amikor a kiadó lesz szerkesztővé és iróvá. Elképzelhető, hogy ha nem is adhatnak fájdalmuknak hangot az igy lenyűgözött hirlapirók, hogy micsoda szabadság lehet az, amelyet egy szerkesztővé előlépett kiadónak a védszárnyai alatt élveznek. És miféle gúzsbakötése a mindenféle szabad gondolatnak, mindenféle eszmének. Ezek csak az igazi spanyolcsizmák és áztatott kötelek! Engedjék meg, hogy még csak egy gondolatot fűzzek ehhez, (Halljuk! Sálijuk!) még pedig azt, ami a zsurnalisztika terén nem épen újság, hogy t. i. a szellemi élet munkásai ebben a rendezetlenségben és elhagyatottságban tulajdonképen rosszabb helyzetijén vannak, mint az ipari munkások. Az ipari munkások először is sztrájkkal segithetnek magukon. Ez azonban ritkán történhetik meg a hirlapirodalomban, még pedig azért, mert hisz szakadatlan szellemi harcz folyik köztük s a nézetek összeütközése tulajdonképen e harcz utján használ a nagy közérdeknek. Ez az ő hivatásuk. De nem ez a fődolog, hanem az, hogy a most érintett fajtájú kiadó szolgálatába szegődött szellemi munkás a maga erejéből szinte soha meg nem tud szabadulni a rabszijjaktól. Különösen nem az oly esetben, amint az gyakran megtörténik, ha a kiadó a lapot mindenestől eladja egy más politikai pártnak. Rendes szokásuk a kiadóknak, hogy ilyenkor a hirlapirókat is eladják, ugy hogy ha máig ezt az irányt támogatták, holnap már egy másik irányt kell támogatniuk. Ilyen esetben tehát az történik meg, hogy a munkáltató annak a hírlapírónak nemcsak munkájával, fizikai és szellemi képességeivel rendelkezett, — amint az ipari vállalkozó teszi ezt munkásával — hanem rendelkezett lelkiismeretével is. (Igaz! Ugy van!) Igy tehát egy olyan rabszolgaság van itt kiképzödőfélben, amelyet a gondolatszabadsággal sehogyan sem lehet összeegyeztetni. (Igaz! Ugy van!) Igaz, azt mondják, otthagyhatja ilyenkor az a hirlapiró a kiadót. De nézzük, mi történik az életben? Az erősebb íróember talán meg is teheti ezt, de a gyenge, a még emelkedőiéiben levő iró, akinek védelme érdeke magának a közérdeknek is, (mert hiszen a publiczisztikából válnak ki legtöbbnyire a közélet hivatott bajnokai) ez rendesen elveszett, megsemmisült. Egyszerűen meg kell maradnia és lehajtott fejjel kell szolgálnia uj gazdáját. Mikor tehát az ilyen Íróember védelmére hozunk itt intézkedéseket, amelyek közt az is benne van, hogyha a kiadó az egész bagazsiával, sőt az irók lelkiismeretével együtt akarja eladni a hírlapot, hogy akkor a hirlapiró azonnal* teljes felmondással elmehessen, akkor igazán nem tudom elkéjizelni, milyen okoskodás indokolja az ellenzék gyűlölködő támadását. Valóban sajnálni tudom csak azokat a szerencsétlen hirlapirókat is, akiket ekképen sikerült a kapitalizmus érdekébe beleszuggerálni. De legjobban csodálom Vázsonyi Vilmos t. képviselőtársamat, akinek egész sor állításából az tűnik ki, hogy folyton eszi a hixdapirók érdekeit és szabadságát, de azért ő maga azzal áll elő, hogy aki hírlapírót eszik, az meghal. Ha ez igaz volna, akkor ő már régen meghalt volna. (Derültség) Részemről azonban csak azt kívánom neki, hogy minél nagyobb egészséggel méltóztassék őket tovább enni. Múlik az idő, t. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Rövidre összeakarom fogni mindazt, amit még el kellene mondanom. (Halljuk! Halljuk!) Engedjék meg, hogy épen Vázsonyi Vilmos t. képviselő ur mondásához kajícsoljak még egyet. 0 megint csak a kapitalizmus érdekében beszél ott is, ahol a fiktív szerzőkről szól. (Az elnöki széket Beöthy Pál foglalja él.) Én azonban a szellemi munkásnak védelmét látom a felelősségi rendszerben. Nem fiktív