Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-476

76 476. országos ülés 1913 november 14-én, pénteken. nem érez. Ellenben történjék meg csak egyszer is, hogy valakivel valami kellemetlenség történik, még pedig gyakran nem is ok nélkül, akkor mindjárt kész azzal, hogy ezek a kutya hirlapirók, ezek a zsiványok! Hasonlit ez a véres igazságtalanság a rendőrség dolgához. A rendőrség becses szolgálatait is élvezik az emberek, élvezik otthonuk békéjét, életük, vagyonuk, egészségük biztonságát, de azért nem jut senkinek még csak eszébe sem, hogy nyilvánosan megdicsérje a rendőrséget. Ha azonban csak egyszer történik meg, hogy valami szigorúság, talán akaratlan brutalitás esik, akkor mindenki kész az egész rendőrségi intézményt összeszidni és sárral megdobálni. (Ugy van I a jobboldalon.) Az analógia tökéletes és ez a hirlapirói életpályának igazán szerencsétlensége. Aki erre a pályára lép, annak ezzel ép ugy meg kell alkudnia, amint meg kellett alkudnia a régebbi időben a szerzetes barátnak a szegénységgel, amint meg kell alkudnia az államhivatalnokoknak még ma is az egyszerű, szigorú élettel. Sünt lacrimae rerum ! Van ami ezt a pályát még nehezebbé is teszi. Az t. L, hogy amikor arról van szó, hogy a kiadóknak, a kapitalizmusnak és a szellemi munkának érdeke összeütközik, amikor a szellemi munkás gondolatszabadsága veszedelemben forog és ott kell hagynia azt a lapot, amelynél talán élete javát eltöltötte : mi történik ? A nagy tömeg a maga lomha megszokásával tovább czammog a kiadók után és a szellemi munkás, a gondolat legszabadabb bajnoka akár éhenhaljon. A közönség a leggonoszabb kiadóval szemben álló legbecsületesebb ujságirót is képes cserbenhagyni. Ezekkel a hátrányokkal kell küzdenie a modern korban az igazi, a tisztességes hirlapirónak, mert csak ezekről beszélek, a sajtó korhadt, romlott részét ebbe nem foglalhatom bele. Es amikor a hirlapiró ennyi hátránnyal élethivatásában küzd, azt hiszem, szükséges, hogy kellő igazságossággal legyünk iránta nemcsak az életben, de a törvényhozásban is, még pedig azzal, hogy a hirlapirónak, mint a gondolatszabadság igazi letéteményesének szabad cselekvését és egész életét megkönnyítsük. Én, aki, mint mondottam, nagyon sok időt töltöttem el a sajtó szolgálatában, igazán mondhatom, életem egyik legnagyobb büszkeségének tartom azt, hogy e pályámon olyan kitűnő, jellembeli tekintetben olyan tiszteletreméltó, olyan ideálisan önzetlen, nemes jellemekkel találkozhattam. Sajnálom, hogy ezekből már annyit láttam magam mellől korai sirjába lehanyatlani, de óhajtom, hogy ez a szent tradiczió, ez az idealizmus védelmekkel vétessék körül mindenkoron. Ez a gondolkozásom indított arra is, hogy én voltam szerencsés a tudományos életben először lerakhatni a sajtóbeli szellemi munka védelmének és szervezésének alapjait. És ezzel egy igazán magas, nivón álló hirlapirodalom jövőjéhez akartam szerény munkámmal hozzájárulni. Folytatom ezt a munkát tovább is és eme törekvésemben nem rettent vissza az a hálátlan meg nem értés sem, melyet ott látok a baloldali hirlapirói karzaton, amelyről most mindenki kivonult. (A baloldali hirlapirói karzatra mutat.) A szellemi munka biztosítása egyike azoknak a törekvéseknek, amelyek tiszta forrásból származtak és én boldognak érezhetem magamat ma, amikor itt ezen a helyen azt a kijelentést tehetem, e törvényjavaslattal én a szellemi munka szervezését még befejezve nem látom. A törvényjavaslat bizonnyal sok becses jogot és védelmet ad most a magyar sajtónak és kivált a szellemi munkának — mert hiába is méltóztatnak dühöngeni, ezek a védelmek meglesznek és Isten segítségével funkczionálni is fognak a maguk idejében — (Igaz! Ugy van !) de én mégis azt hiszem, hogy ez a biztosítása a szellemi munkának még csak kezdése. Mindaddig, mig a törvény által adott jogok és a törvény által megállapított kötelességek szempontjából nem tudjuk kicsoda tulaj donképen a »hirlapiró«, ki az a szellemi munkás, akinek ezeket a jogokat adjuk és akinek a vállaira a felelősséget fölrakjuk, addig munkánk befejezve nincsen és nem is tökéletes, mert könnyen meglehet, hogy a legselejtesebbek is hozzájutnak a legméltóbbakat megillető előnyökhöz, ami igazságos nem lehet. Az én szemeim előtt a sajtó szellemi munkásai javára szolgáló kamaraszerü autonóm organizáczió lebeg és ugy tudom, hogy e részben a hirlapirodalom javarésze is egyetért velem. E szervezet előnyeit, sőt szükségét nagyon egyszerűen átláthatjuk, hogyha felismerjük, hogy először egy ilyen kamara biztosíthatja csak a hirlapirói életpályának befejezettségét s adhatja meg neki azt a tiszteletet és védelmezett önállóságot, melyre épen a gondolatszabadság érdekében szüksége van. Másodszor: egy ilyen autonóm szervezetnek van csak képessége ama magánjogi védelmek és jogok megadására a hirlapirodalom részére, amelyek segítségével életpályáján a maga jó tulajdonságait kifejtheti. Harmadszor : ezzel segítjük hozzá a minden munkást megillető módhoz, hogy a saját jogos érdekeit a kapitalizmus érdekeivel szemben megvédhesse és szervezhesse. (Helyeslés.) Mikor a kapitalizmus szóba jön — anélkül, hogy bármily gyűlöletet éreznék iránta, — föl kell ismernem, hogy az tulajdonképen nem a sajtószabadság irányában az üzleti haszon és a nagyobb anyagi érvényesülés felé tör és hogy a kapitalizmus lényegében fekszik az, hogy a szellemi munkát okvetlenül elnyomja, ha idején jogrendezés nem áll be. Mig amagyar sajtóban olyan vezető férfiak voltak a szerkesztők és a kiadók mint Kossuth, Szalay László, később Kemény Zsigmond vagy Jókai addig mindenki láthatta, hogy az ország közvéleményének bizalma e nagy publiczistákban van összpontosulva és az üzlet vajmi másodrendű dolog. Mikor azután a kapitalizmus ha-