Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-484

43Ő iSi. orséágos ülés 1913 deczember b-én, pénteken. esetlen kimenetelű hadjáratot felhasználni arra, hogy a monarchiát meg a dinasztiát megalázza. Halhatatlan szolgálatot tett ezzel Deák Ferencz a magyar nemzetnek. A magyar nemzet megbízhatósága, súlya, komolysága olyan színben lett feltüntetve a korona előtt és a monarchia másik államában minden politikai tényező előtt és az egész világ előtt, hogy ebből, vagy igen nagyrészt ebből magyarázhatók azok a nagy politikai sikerek, amelyeket azután a kiegyezést követőleg aratott a magyar nemzet, hogy pl. a külpolitikában, de az osztrák belpolitikában is, ahol az magyar érdekeket, vagy a dualizmust látszott érinteni, az egész vonalon a magyar felfogás győzött. Ez volt Deák Ferencz halhatatlan érdeme. Gróf Apponyi Albert ezt az eljárást megfordította. Gróf Apponyi Albert, mint azoknak a nemzeti rétegeknek képviselője, amelyek amint akkor a mükifejezés szólt, a kiegyezésnek nemzeti tartalommal való megtöltését kívánták, fegyvert szolgáltatott az ország és a nemzet legnagyobb ellenségeinek arra a vádra, — és éltek is ezzel a lehetőséggel — hogy azt -mondhassák, hogy a nemzet olyan megbízhatatlan, szavát annyira nem tartja, hogy ugyanazok, akik ígéretet tettek, hogy ők semmi egyebet nem kivannak, mint ennek a kiegyezésnek nemzeti értelemben való végrehajtását, akkor, mikor ez megvan, nyomban elfordulnak és átmennek a függetlenségi pártra. (Igaz! Ugy van!) Teljesen felesleges tehát — így mondották — ennek a megbízhatatlan nemzetnek bármilyen engedményeket tenni, mert uti figura docet, az emberek, mikor megkapták ezeket az engedményeket, akkor nem tekintve kijelentéseikre, szavukra, elfordulnak a kiegyezéstől és átmennek a szélső álláspontra. (Igaz ! Ugy van !) Gróf Apponyi Albert olyan nagy kárt okozott ezzel a nemzetnek, hogy csak évtizedek múlva lesz talán lehetséges azt helyrehozni. (Igás! Ugy van!) Hogy gróf Apponyi Albert hogyan fogta fel a felelősség kérdését és hogy itt nem olyasmivel foglalkozom, ami voltakép nem tartozik a közre, hanem olyannal, ami meggyőződésem szerint a közt a legnagyobb mértékben érdekli, e tekintetben hivatkozom 1903 Julius 22-én elhangzott beszédében tett egyik nyilatkozatára, amelyben az obstrukcziórol szólva, ezeket mondja (olvassa): »Az ember felelős azért, amit tett, amihez hozzájárult, amit tenni megengedett, mikor megakadályozni módjában lett volna. És ha netalán bebizonyítanák, hogy súlyosabb aggodalmai voltak, mint másoknak, ez nem csökkentené, hanem növelné a felelősséget«. Itt a képviselő ur azt hiszem, saját maga beismeri, hogy az a körülmény, hogy azelőtt veszélyesnek tartotta a radikális politikát, hogy attól óva intett, hiszen azt mondta ugyanabban a beszédben, hogy (olvassa): »aki a nemzetet félti szükségtelen viharoktól, az csak az okosságot gyakorolja, amely okosságot gyakorolni nemcsak erény, de hazafiúi kötelesség«. Őt súlyos felelősség elé állítja. Mikor ezeket ő mondta, akkor saját magát leszögezte amellett a felelősség mellett, amelyet neki viselnie kell. A képviselő ur legmesszebbmenő aggodalmait, amelyeket itt kifejezett többizben, túlszárnyalta a szomorú jövő, mert hiszen tudjuk, hogy mi következett ezután. Es itt igenis szupponálom t. ház, hogy a t. képviselő ur agitácziója, a képviselő ur politikai cselekedetei és pártváltozása nélkül nem lett volna az az óriási felfordulás lehetséges, amely itt történt, hogy abban o nem ugyan az egyetlen, de egyik főtényező volt. T. ház! Azok az események, amelyek követték a képviselő urnak a függetlenségi pártba való belépését, szomorúan igazolták az ő aggodalmait, azt a veszélyt, r amelyet ő tulajdonított a radikális pártnak. És amikor mindez megtörtént, amikor itt a parlamentet végre karhatalommal feloszlatták és ő tudhatta, hogy ez nagyrészben mind az ő műve, hogy ez , az ő téves politikai számításainak és téves politikai ítéletének a következménye és kormányra jutott, akkor sem vonta még le teljesen ennek a konzekvencziáját. Igaz, hogy a házszab álymódositást azokkal az érvekkel védte, amelyeket voltam bátor felolvasni, de nem ment ennek a dolognak a végére, hanem megengedte j>edig azt mondja, hogy »felelős az ember azért, amit megengedett, mikor megakadályozni módjában lett volna«, megengedte mondom, hogy a koaliczió megalkossa a házszabályokat, nem az országnak, nem a nemzetnek, nem a parlamentarizmusnak, hanem csak saját

/ magának. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Én azt hiszem, alig lehet a tekintetben nézeteltérés, hogyha akkor ezt a házszabályt megalkották volna véglegesen, akkor nem lett volna szükség valószínűleg június 4-óre, nem lett volna szükség a jmlotaőrségre, mert a sürgősségi szakasz alapján, amelyet akkor ki lehetett volna terjeszteni a közösügyekre is, egész simán ment volna az előttünk levő kérdések elintézése. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) En azt hiszem, hogy ha valaki, akkor gróf Apponyi Albert képviselő ur az, aki egész eljárásában és a mostani helyzet megítélésében, amikor a felelősségről van szó, az enyhítő körülményekre egyáltalán nem hivatkozhatik. És legkevésbé szolgálhat enyhítő körülményül az, ha ö aztán azt mondja, amit készséggel kenczedálok, de ami lényegtelen, hogy ő soha a parlamenti illemet nem zavarta. Ez egyáltalában a kérdés lényegéhez nem tartozik. (Ugy van! Ugy van! jobb felől.) Itt aztán én szeretném, t. ház, ezek után kérni gróf Apponyi Albert t. képviselő urat, hogy talán elérkezett volna már az ideje annak, hogy levonja azt a konzekvencziát, amit jászberényi választóihoz intézett levelében hangoz-