Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-484

tói, országos ülés 1913 tonik és mi nem történik, hanem az uj alaku­latok, amelyek különösen a Balkán-háború foly­tán állottak elő, arra utalnak, de különben is régi meggyőződésem az, amióta foglalkozom állam ügyekkel, foglalkozom szerény tudásommal politikával, mondom régi meggyőződésem az, hogy feltétlenül el kell jönnie Magyarországon is annak az időszaknak, amikor be fogják látni, hogy mi nemzetiségiek nem függhetünk a leve­gőben, hogy minket is ki kell elégíteni, nekünk is meg kell adni a lehetőséget, hogy itt nemzeti szabadságban, kultúrában és gazdaságban fej­lődhessünk és hogy itt találjuk meg a boldo­gulás és megélhetés összes feltételeit. Nem tud­juk, hogy ki lesz, hanem hisszük, hogy el kell jönnie annak, aki ezt a nagy eszmét meg fogja valósítani. Hogy Tisza István lesz-e, vagy pedig más, irreleváns; minden körülmények közt, aki megvalósítja, a magyarságnak nagyobb szolgá­latot tesz, mint a nemzetiségeknek. (Mozgás.) Legfeljebb arról tesz majd tanúságot, hogy mily bölcs felfogása van, mennyire felismerte nemze­tének és államának történeti hivatását. Mondom, hogy teljesen irreleváns, ki lesz az, de annak a férfiúnak megkell jönnie, aki ezt meg­csinálja. De ez nem fog megtörténhetni szemé­lyes ambicziók kielégítésével, egyesek lekenyere­zésével ; magának a népnek adandó jogokkal lehet ezt állandósítani és pedig oly jogokkal, amelyek a teljes nemzeti fejlődést biztosithatják. Tisztelt ház! Szupremáczia és hegemónia törvény által, mesterséges alkotásokkal fentartva, értéktelenek; belső érték kell, hogy szülje a szupremácziát vagy a hegemóniát, de kijelen­teni, hogy ón vagyok a hegemón, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a másik pedig a szolga. Ez a két fogalom csak ugy állhat egymással szem­ben, mint az ur a szolgával szemben; az ilyen szupremáczia, az ilyen hegemónia tehát az egyenlőség elvét teljesen kizárja. Azt mondottam, hogy e kornak el kell jönnie és szerény véleményem szerint kell, hogy ily irányban kezdeményezzék a munkát; minél előbb, annál jobb. Mert ne zárkózzunk el olyan jelenségek elől, amelyek körülöttünk lefolynak. íme különösen Magyarországot illetik azzal a váddal Ausztriában, igen számottevő politiku­sok részéről, hogy a magyar befolyás az, amely gyengíti a monarchiát. Aki az osztrák delegá­czióban történteket figyelemmel kisérte, az meg­győződhetett róla, hogy egyetlenegy szónok sincs köztük, aki nem kívánná a Eomániával való legszorosabb baráti összeköttetést. Azonban két árnyalat mutatkozik és amig az egyik árnyalat a külpolitika helytelen vezetésében látja az el­hidegülést, addig a szónokoknak egy igen jelen­tékeny része a túlzott magyar sovinizmusban látja az elhidegülés okát. És ez nem vonatkozik a kormánypártra, hanem arra, hogy ha valamit, hát azt elmondhatjuk, hogy csakugyan el nem palástolható ellenszenv mutatkozott az ellenzék részéről Eomániával szemben. deczeinber 5-én, pénteken. 419 Hiszen elhangzott a delegáczióban olyan felhívás is, hogy meg kell erősiteni Erdélyt. Én azt hiszem, hogy — és ehhez nem kell nagy diplomatának lenni — ez valóságos vádolás az irredentizmussal, valóságos vádolása ez .Romá­niának is. És amig az osztrákok, közöttük a legdisztingváltabb államférfiak is, dicsőitik a külügyministert, amiért Czernin Ottokárt kül­dötte Bukarestbe a jó viszonyt helyreállítására, addig nálunk szenvedélyes vita keletkezett arról, hogy hogyan merte a külügyminister ezt a vesze­delmes embert kinevezni. Nem kisebb ember, mint ClammMartinitz tekinti a külügyi kor­mányzat első feladatának azt, hogy jóvátegyük Eomániával szemben mindazt a hibát, amit ellene elkövettek. Nálunk, mint mondám, mindent megtesz­nek, hogy ez a viszony elhidegüljön. Nem is említem a sajtó czikkeit, amelyeket nyáron hozott és amelyekben minket is, mint románo­kat, mélyen sértett legszentebb érzelmeinkben. Amikor ugyanis arról volt sző, hogy Románia mozgósít, egyes ellenzéki lapok mérges tollakból a legdurvább gyalázkodást szórták a román hadseregre, amelyről később kitűnt, hogy egyet­len hű barátja volt ennek a monarchiának, ugy, hogy joggal támadják meg osztrák részről a kül­ügyministert azért, hogy egy bizonytalan barát­ságért feladta és eljátszotta Romániái: ak éveken keresztül kipróbált barátságát. Ezt nem kisebb lap irta, mint a »Neue Freie Presse«. Aki ér­deklődött a dolgok iránt, meggyőződhetett arról, amit én mondok. Igenis, Románia volt állam, amely hűséges társa, szövetségese volt ennek az államnak, mindvégig akkor is, ami­kor a mi külügyministerünk talán különb szövetségeseket keresett a bolgárokban. Ez a lap (»Neie Freie Presse«) vádolja a bolgáro­kat hálátlansággal és nyíltan jelzi, hogy Ro­mánia nélkül, Károlynak fegyverei nélkül Bul­gária talán sohasem lett volna az az állam, amivé lett és ugyanakkor, itt egy tisztelt kép­viselőtársam azt mondja, hogy ebben a nagy bonyodalomban az államnak egyetlen egy jó barátja volt, még pedig Bulgária. Ily körülmények között ne csodálják, ha mi azt állítjuk, hogy igenis elérkezett talán az az idő,, amikor az államot belsőleg konszolidálni kell. És ezt nemcsak mi mondjuk, nemcsak az osztrákok mondják, hanem épen akkor, amikor legjavában folytak ezek a Balkán-harczok és amikor a szövetségesek győzelmet győzelemre arattak, egy igen tekintélyes budapesti lap, az »Az Ujság« 1912. évi 273. számában megjelent »A nemzetiségek« czimü vezérczikkben azt mondja (olvassa): »A Balkán-államok uj elhe­lyezkedése, területi és erőviszonyaik megváltoz­tatása nekünk is más irányt diktál a nemzeti­ségi kérdés kezelésében. Hisz arról van szó, nemde, hogy a kifelé gravitálást ellensúlyozzuk s a kívülről ható vonzóerőt paralizáljuk. S tud­juk, hogy nincs erre más eszköz, mint oly poli­53*

Next

/
Thumbnails
Contents