Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-482

318 482. országos ülés tíi3 november 28-án, pénteken. odaírni, hogy a czenzura örökre eltöröltetik. Most ez az elv fel van rúgva. Azt mondhatom — talán parlamentáris kifejezéssel, mert nem akarok semmiféle rendreutasitást provokálni — hogy a 48-iki törvényhozásnak] ez a rendelkezése megvan szentségtelenítve. (Igaz! ügy van! a hal- és a szélsőbaloldahn.) . vMí van még abban a törvényben ? Felsorolja a sajtóvétségeket, de nem ugy, mint a javaslat, amely'azt mondja, csak az a sajtóvétség, ahol a tartalom foglalja magában a sajtó vétséget és kiveszi az olyan deliktumokat, hol csak az elkövetés módja képezi a vétséget és azokat a közönséges büntetőjogba utalja. Meg van állapítva továbbá, hogy a sajtóvétségek felett ki Ítélkezik. Abban a gyönyörű 17. szakaszban, melynek klasszikus szövegezését nem lehet eléggé olvasni, meg van mondva, hogy sajtóvétségek felett nyilvánosan esküdtszék itél. Semmi utalás, semmi zárj el, hanem egyszerűen, magyarul és értelmesen van megmondva, hogy mindenki megértse. És mikor itél ? A sajtótermék megjelenése után. Meg van benne a hatáskör, megvan a sajtóvétség fogalma, magának a czenzura intézménynek eltörlése, tehát a sajtószabadság minden garancziája ; az maga a sajtószabadság, amint .azt a 48-iki törvény megcsinálta. (Igaz ! Ugy van ! a hal- és a szélsőbaloldalon.) :.:,-." A 48-ik törvényhozás intenczióira igen érdekes világot vetnek azok az előzmények, amelyek ezen törvény alkotására vonatkoznak. Tudvalevőleg a 48-iki törvény (Szemere Bertalan és Szalay László segítségével készült és főleg a belga törvény vétetett alapul. Szemerének, Szalaynak és Kossuthnak volt tulajdonkéj)pen a feladata a törvény megszerkesztése. Kossuth rendkívül érdeklődött a sajtó kérdései iránt, Szemere és Kossuth, ami ennek a törvényjavaslatnak igen fontos részét, a rágalmazás és becsületsértés szakaszát illeti, mely nagy jelentőségre emelkedik a közérdek szempontjából, azon a nézeten voltak, hogy rágalmazás és becsületsértés esetén nincs helye a valódiság bizonyításának, csak abban az esetben, ha közérdekről van szó. Ők az államraison tanát hirdették akkor, mikor azt mondották ki a sajtótörvény 24. §-ában, hogy a gyalázkodó, sértő, megbecstelenítő állitások valódiságának bizonyítása meg nem engedtetik, kivéve ha közhivatalnoknak vagy közmegbizottnak e körbeni eljárására vonatkoznak, vagyis teljesen kivették a magánbecsület ellen intézett támadások valódiságának bizonyithatását. Ez volt Szemere és Kossuth álláspontja. Ezzel az állásponttal szemben, mint az egykorú feljegyzésekből megtudjuk, Deák Ferencz azon az állásponton volt, hogy mindenféle bizonyítást meg kell engedni, mert az volt a nézete, hogy aki valahol igazat ír, ha az a magánbecsületre vonatkozik is, bizonyíthassa a maga igazát. Innen származik Deák Ferencznek az a hires mondása, hogy a sajtótörvénynek csak egy szakasza legyen : hogy hazudni pedig nem szabad; viszont aki nem hazudik, az igazolhassa a maga állítását. Mondom, a közérdek szempontja domborodott ki ezeknek a nagy embereknek a képzetében. Viszont amikor bekövetkezett az alkotmányos éra és Deák Ferencznek még módja és alkalma volt hozzászólni a kérdésekhez és tárgyalni magával Csemegivel is, a büntetőtörvény szerkesztőjével, neki a büntetőtörvény kérdésében két nagy kérése volt : az egyik az esküdtszék behozatala, amiben ő kapaczitálni igyekezett Cseinegit, de nem sikerült akkor neki, a másik pedig a valódiság bizonyításának felállítása oly módon, amint az a büntetőtörvénykönyv 263. és következő szakaszaiban helyet foglal. Tehát láthatjuk, hogy a közérdek védelme vezette teljesen a 48-iki törvényhozókat, amint az ebben az intézkedésben is teljesen kifejezést nyer és Játjuk, hogy a nagy szellemek intézkedése abban az körben mozgott, hogy a közérdek és az abszolút igazság legyenek irányitói a magyar törvényhozásnak. (Élénk helyeslés és taps halfelől.) Ha ezt a javaslatot nézzük, itt főleg a terjesztés szabadságának s a czenzurának kérdéséről kell beszélnünk. Engedjék meg, hogy kissé magának a czenzurának a kérdésénél időzzem. (Halljuk! Halljuk! halfelől.) Azt hiszem, ez érdekes téma, . . . Pető Sándor: Idetartozik és érdekes! Bródy Ernő: . . . mert a czenzura egyidős a sajtóval és egyidős, amint azt a t. igazságügyminister ur nagyon jól tudja, nemcsak a szabadságmozgalmakkal, hanem magával a vallási kérdéssel is. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az első czenzura-rendeletet a, reformáczió ellen, Luther tanai ellen csinálták. A wormsi ediktum Luther tanait átkozza ki és megállapítja, hogy Luther tanai, ' azok is, amelyek már megjelentek, azok is, amelyek valaha meg fognak jelenni, elégetendők. Szóval. a vallási meggyőződés ellen akkor támadt fel a czenzura intézménye az egyházban. Az egyház vette először kezébe a czenzura intézményét, hogy a maga érdekeit megvédelmezze, hogy a más oldalról jelentkező igazságokat elnyomhassa. Az egyház volt az első, amely a czenzurát mint a' gondolatszabadság leigázásának. lealázó módját és formáját igyekezett felhasználni. Zelenyák János: Az egyház igazságát védelmezte ! Pető Sándor: A maga igazságát. Bródy Ernő: Nem akarok vahasi térre átmenni, de a kérdésnek jogtörténeti szempontból való megvilágítása czéljából akarok ráutalni, hogy hogyan alakult ki a czenzura. Mikor aztán a további iratok jöttek, amelyek nemcsak a reformáczióval foglalkoztak, hanem kellemetlenkedtek az államnak, az uralkodóknak, az akkori hatalom birtokosainak, a feudalizmusnak, akkor az állam tudatára jött annak, hogj;' neki a magasabb állameszme megvédése szempontjából joga van czenzura utján a gondolat megfojtására. Ez így volt mindenütt a világon, Magyarországon is, de Magyarországon, a mi nagy dicső-