Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-482

Í82. országos ülés 1913 nouember 28-án, pénteken. 315 nak mondani, hogy talán kicsinyek a büntetések, akkor el kell ismernem, hogy ebben van valami igazság. Csakhogy ez nem a sajtó utján elkövetett esetekre vonatkozik, (ügy van! balfelől.) Általánosan t. i. azt lehet mondani, hogy a szóval elkövetett becsületsértések büntetése igen kicsi, maximum ezer korona. És a köztudatba ma már régen átment, hogy például egy pofonért tiz koronát szoktak megitélni. Ez fáj az embereknek, és jogosan és méltán fájhat, hogy a becsületsértés enyhén büntettetik s hogy egy pofonéit, aminél súlyosabb becsületsértés igazán nehezen képzelhető, a rendes birói gyakorlat szerint tiz korona szokott járni. Ez a közhangulat fájdalma. De ez nem sajtó, ez a legközönségesebb ökölügy, ehhez a sajtónak semmi köze nincsen, ez mindenkinek magánügye. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Ha tehát én azt hallom, hogy a magánbecsületet meg kell védelmezni, akkor helyeslem, de egyben ki is egészítem ezt azzal, hogy igenis, meg kell védeni, de a szóval elkövetett becsületsértések terén van az a közhangulat, amely a becsület erőteljesebb védelmét kívánja. T. képviselőházi Gondolom, sikerült ezzel bizonyítanom, hogy ha csak a családi élet szentségéről és a magánbecsület védelméről volna szó, nem kellene a sajtójogot reformálni. De, t. képviselőház, egy másik kívánalom, amely sürgeti ezt a sajtóreformot, azt mondja, hogy a strohmann-rendszer tarthatatlan és reformálni kell a sajtójogot azért, mert a strohmannok garázdálkodását tovább elviselni nem lehet. Legyen szabad ezzel kapcsolatban megjegyeznem, hogy a strohmann-rendszer a magyar zsurnalisztikában csaknem teljesen ismeretlen, ismeretlen — éljünk ezzel a polgári ideológiával — a polgári lapok terén, mert a polgári újságok mindig a maguk munkatársait szokták odaültetni a vádlottak padjára. Megtörtént legutóbb is, igen t. uraim, hogy a magyar publiczisztika egy igen érdemes, öreg s igen kiváló férfiának, Mezei Ernőnek, 65 éves korában kell odaülnie a vádlottak padjára a királysértési törvény intézkedései alapján. Bocsánatot kérek, mikor egy olyan férfiú, mint Mezei Ernő, vállalja a felelősséget s mint a közelmúltban láttuk a palota-őrségnek hírlapi megtámadása ügyében, midőn egy szintén igen jeles iró, Abonyi Árpád, a Petőfi-Társaság régi tagja, vállalta a felelősséget : kétségtelen bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy a polgári zsurnalisztika irói mind maguk felelnek, mind maguk állanak oda az állítólag elkövetett bűncselekmények miatt való felelősségrevonás eseteiben. Igen, a strohmannrendszer a szocziáldemokratáknál előfordul. Tagadhatatlan, ők maguk sem tagadják, a szocziáldemokraták szoktak strohmannokat állítani, mert a szocziálisták a maguk pártvezetőségét, az ő szellemi vezetőiket olyan fontos embereknek tartják a párt vezetése tekintetében, hogy inkább ők viselik azokat az időleges szenvedéseket ; az ügy érdekében meg van tehát ez indokolva, nem. tehetünk olyan nagy kifogást ellenük. Végre is, nekünk nem az a feladatunk és nem az a hivatásunk, hogy folyton az erőseket támogassuk, hogy folyton az erőseket állítsuk lábra, hanem igenis a munkásokat, a szegény embereket az ő gazdasági életükben, erkölcsi fejlődésük és haladásuk terén, s ha már nem is segíthetünk rajtuk, legalább igyekezzünk, hogy ne károsítsuk őket. Ebből is látszik, hogy nem a magánbecsület és a családi élet szentségének védelme a czélja ezen törvényjavaslatnak, hanem politikai üldözés a szocziálisták pártvezetősége ellen ; azokat akarják üldözni, a polgári zsurnalisztikában pedig azokat, akik a lapokkal bármilyen összeköttetést tartanak fenn. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ha ez a strohmarn-rendszer nem birna politikai üldözés jellegével, ezen a ponton készen volnánk. Mi még a felhangzó kívánság ? Konstatálhatjuk, hogy a közhangulatban — daczára annak, hogy nekem erről dokumentumaim nincsenek, de talán nem értem félre a közhangulatot — él egy kívánság, a helyreigazitási kényszer megadása. Egy további kívánság az eljárás gyorsítása. Ez igazán a legfontosabb, mert mikor én pl. tegnap azt olvastam az újságokban, hogy Szúnyog Mihály volt képviselőtársam és ellenfele most, három év után veszekednek egy sajtópörben afölött, hogy mi történt a mátészalkai választáson 1910-ben, igazán kívánnom kell, hogy tényleg gyorsittassék az eljárás, mert amikor az ilyen későn jön, sem a vádlottnak, sem a sértettnek nem ér már semmit. Tehát az eljárás gyorsítása közös érdeke a feleknek. Mondom, a helyreigazitási kényszer és a gyorsítás kérdésében nincs a magyar közéletnek olyan tényezője, amely ne kívánna reformot. Maga a sajtó is kívánja azt s inczidentaliter, akkor, amikor ezekről a kérdésekről szó volt, mindig hangoztatta. Az ellenzék ma is ezen az állásponton van, sőt azt hiszem, ki is fejezte, hogy nem zárkízik el ezen kérdések megvitatása elől. Állithatom tehát, hogy igen könnyen meg volna közöttünk az egyetértés, igen könnyen meg volna az összhang a kérdések egész komplexuma tekintetében, ha nem volna ennek a javaslatnak politikai czélja, politikai tendencziája. (Éljenzés és taps a baloldalon.) Ezért mondom én, hogy reá kell térnünk a kérdés ez oldalára, őszintén állithatom, nem vagyok hive a gravaminális politikának, sőt örömmel és élvezettel kutatva a magyar múlt emlékeiben, a nemzet nagy szerencsétlenségének tartom azt, hogy Magyarországnak a rendi korszakban is annyit kellett foglalkoznia a grav' ménekkel, annyira fontos volt a gravaminális politika, amely azután az ügy lényegétől elvonta a figyelmet, viszont a gravámenek olyanok voltak, amelyek az ügy lényegéhez tartoztak. (Igaz I Ugy van! balfelől.) Ez a kölcsönösség van a dologban. Itt is igy állunk. Rendes körülmények között az ember nem szokott egy törvényjavaslat előzményeivel, magával a törvényjavaslatnak szövegével, annak előkészítésével foglalkozni, hanem nézi az ember magát a dolgot, a művet, a dolognak lényegét. De t. képviselőház, az is megtörténhetik, hogy 40*