Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-481

292 tói. országos ülés 1913 november 27-én, csütörtökön. meggyőződünk arról, hogy ilyen állításokat I bizonyítani nem is lehet. A másik dolog a rágalmazás kérdése. Én a gyökeres panaczeát itt miben keresem? Abban, hogy nem gátolok meg senkit sem előzetes lefoglalással, sem előzetes letartóztatással; én t. i. ezen a területen nem ismerem sem az előzetes lefoglalás, sem az előzetes letartóztatás intézményét; én e területen blackstonista vagyok : tessék megírni rágalmazási esetekben, amit akarnak, de tessék érte annak módja és rendje szerint gyorsan felelni. Miként lehet ezt elérni? Van egy tiszta mód, s ez abban áll, hogy ne méltóztassék a rágalmazásokból és becsületsértésekből elité-vétségeket csinálni. Tessék itt megállapítani azt, hogy aki sajtó utján valakiről tényt állit, amely a büntető üldözést vonja maga után, vagy az illetőt közmegvetésnek teszi ki, ezt tessék feljelentésnek tekinteni és az illető érdekeltnek kérelmére tessék a büntető eljárást megindítani a büntető .törvénykönyv általános elvei szerint, mert az illető, aki ellen ez a rágalmazás elhangzott, se nem szerző, se nem szerkesztő, se kiadó, se nyomdász, ő rá nézve tehát a sajtójogi felelősség semmiféle korlátai fenn nem állanak, hanem ő követeli az ő egyéni becsületén és érdekein ejtett sérelem megtorlását a büntető törvénykönyv által szabott korlátok között. Értem ezalatt azt, hogyha valaki meg lesz vádolva azzal, hogy loj>ott, csalt és az illető panasz tárgyává teszi a dolgot, tessék a formális büntető eljárást megindítani és annak során megállapítani, igaz-e ez vagy nem. Mert, t. uraim, ez nem olyan egyszerű dolog. Mihelyt sajtó utján követtetik el ilyen dolog, az illetékességi körök egészen megváltoznak, az elévülésnek minden lehetősége ki van zárva. Hogy egyes emberek olyan országban, ahol ismerik az elévülési törvényeket, odakényszerittessenek, hogy harmincz-negyven év előtt történt dolgokról negyven esztendő múlva feleljenek az esküdtbíróság előtt, akkor, mikor a tanuk már mind meghaltak, ez nem jogállamba való instituczió. Azzal senkin sérelem nem esett, hogy birája előtt kell, hogy feleljen cselekedetéért. Ha pedig a bíró megállapította, hogy az a tényállítás való, annak konzekvencziáit nem kell levonni másutt és esküdtbíróság elé menni, mert az illetőt úgyis becsukják; ha pedig megállapította a bíróság, hogy az állítás valótlan, akkor megkapta a szatiszfakcziót az illető a saját bírósága előtt. Nem helyes, amit ez a javaslat itt ajánl és mindössze arra vezet, hogy a bizonyítási eljárás tekintetében bizonyos változtatásokat okoz, anélkül, hogy bármiféle kézzelfogható eredménye volna. De abszolúte nem változtat azon a tényen, hogy a sajtó utján elkövetett becsületsértések és rágalmazások tekintetében a panaszosból vádlott lesz. És én itt a demokratikus álláspontot is védelmezni akarom. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) A sajtóbirósági perlekedés, különösen a mai rendszer mellett, nagy költséggel járó dolog. Bátran merem állítani, hogy a szegény néprétegek egész klasszisai ki vannak zárva ennek az orvoslásnak igénybevételétől, egyszerűen materiális okokból. Végre is hány embernek áll az módjában, hogy a sajtóperrel járó 800—1000—2000 koronát, sőt ennél is többre menő költségeket előteremtse ? (Ugy van! balfelölj A legtöbben kénytelenek megnyugodni meghurczoltatásukban és abban is, hogy olyan államnak polgárai, amelyben amellett hogy becsületüket meghurczolják, még vagvoni tönkretételüket is követelik. De minek immoráljak sokáig ennél a kérdésnél. Ismétlem, egész gyűjteményem va.n otthon. Méltóztassék azt megnézni s akkor meg fognak t. képviselőtársaim győződni arról, hogy ha egy embernek egyszerre tömegesen támadnak neki, — fájdalom, nekem részem volt benne — akkor nincs az a halandó ember, aki képes lenne arra, hogy száz, ötszáz vagy ezer sajtópert megindítson. Hiszen ez egyenesen paszpartu arra, hogy ilyen ember számára egyszerűen lehetetlenné váljék az elégtétel megszerzése, ha csak egész életét nem akarja az esküdtbiróság előtt eltölteni. Ezek régen leszürődött meggyőződéseim erről a dologról és óhajtanám, ha épen ebben a kérdésben : az egyéni becsület, a becsületsértések és a rágalmazások tekintetében alaposabb, behatóbb és jobb védelmet látnék, mint a minőben részesiti azokat ez a javaslat, ha így emelkedik törvényerőre. Állítom, — és ha nem. lenne annyira előrehaladott az idő, részletesen be is bizonyítanám, (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) — hogy ez a törvényjavaslat ezen a területen egyetlenegy lépéssel sem jelent előrehaladást, abszolúte nem segít a bajokon, sőt bizonyos mértékig még fokozni is fogja azokat. (Igás! TJgy van! bal felöl.) T. képviselőház! De befejezem beszédemet. (Halljuk! Halljuk!) Befejezem azzal, hogy a javaslat el nem fogadásának indokául kénytelen vagyok a t. igazságügyminister úrral szemben egyéni politikai bizalmatlanságomat is hangsúlyozni. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon rövid leszek. Nekem, t. uraim, egy igazságügyminister politikai kaliberének megítélésénél mindig szükségem volt és szükségem van, mint a jogásznak, arra, hogy tudjam, vájjon, milyen rendszernek hive az illető minister. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Mint jogászt elsősorban érdekel és érint az a kérdés, hogy miként gondolkozik az igazságügyminister ur az eskütbiróságok kérdéséről. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) E tekintetben kaptam egy törvényjavaslatot — nem régiben tárgyalták le az urak, sajnálom, akkor nem kínálkozott alkalom számomra, hogy elmondhass