Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-481

i81. országos ülés 1913 november 27-én, csütörtökön, 291 törvényszék ezzel a gondolattal foglalkozzék ; de beállítani egy czivilis kártérítési jogalapot 32 évi elévülés mellett, meg nem határozva, hogy a kártérítés kielégítési alapjául szolgáló kauczió milyen sorrendben lesz és mely igénynek kielégítésére fordítandó : ez annyit jelent, hogy a különben is eléggé perlekedésre hajlandó magyarságot egymásra uszítjuk és a perek légióit szaporítjuk ugy, hogy a bíróságok akár mással ne is foglalkozzanak, csak ezzel. Reasszummálva tehát a fentieket : én nagyon ajánlom, hogy a magyar közszabadság érdekében méltóztassanak a kizárólagos fokozatos felelősség elvéhez ragaszkodni és ezzel is megmutatni, hogy az 1848-iki tradicziókhoz hűségesen ragaszkodunk és megbecsüljük a múltnak eme kegyeletes hagyományát azzal, hogy ragaszkodunk hozzá a jövőben is, mint őseink által jól megfontolt intézményhez. (Helyeslés a baloldalon.) Már most rátérek annak demonstrálására, hogy ez a javaslat a becsületsértések és rágalmazások területén abszolúte nem nyújtja azt az orvoslást, amelyet önök tőle várnak. A rágalmazás és becsületsértés kérdésénél az első dolog, amivel a törvényhozónak tisztában kell lennie, hogy a mai rendszer mellett a 48-iki sajtótörvény összes alapelveinek kiforgatásával olyan rendszer kapott lábra, amely homlokegyenest ellenkezik annak a törvénynek egész szellemével és minden rendelkezésével. Az 1848 :XVIII. t.-cz., mondhatom, valóban nagyon nagy megfontolásra valló módon állította be nemcsak a 20. §-ban az előzetes lefoglalásra vonatkozó jogot, amelyet ]848-ban — egy másik alkalommal kimutattam — nemcsak elvileg fentartottak, de gyakoroltak is ; mondom, nemcsak ezt állapította meg, de 24-ik §-ában megállapította azt a gyönyörű és a fokozatos felelősség elvével kapcsolatos büntetőjogi elvet is, hogy becsületsértés és rágalmazás esetén bizonyításnak helye csak akkor van, ha közvádló azt közhivatalnoknak hivatalos cselekményeire nézve tette vád tárgyává. Kos, amiből a legnagyobb káosz származott, ami Magyarországon kifordította az egész becsületsértési és rágalmazási eljárásnak minden elvét, az akkor keletkezett, amikor a büntetőtörvény megalkotásánál a sajtóvétségeket beállították a büntetőtörvény általános rendszerébe és megállapították a bűnvádi perrendtartásban az esküdtszéknek azt az eljárását és megállapították a büntetőtörvényben a bizonyítási eljárásnak azt a rendkívül különleges nemét, hogy valahányszor valaki sajtópert indít, egyszerűen a vádlott szerepét veszi át, anélkül hogy a vádlott jogait gyakorolhatná. En abban a -meggyőződésben vagyok, hogy amikor bizonyításnak helye nincs, esküdtszéki tárgyalásnak, sőt tovább megyek, bírósági eljárásnak is csak a legszűkebb büntetőparanes esetében látnám helyét. Megmagyarázom, mit értek alatta. Aki mint sértett, rekte vádlott azzal áll elő, hogy a törvény ennek vagy annak bizonyítását tiltja, az már ipso facto el van veszve. Azt mondják róla, hogy fél a bizonyítástól. Azonban a büntetőtörvény mégis ismer a 264. §-ban olyan eseteket, amelyekben a törvény akkor is tiltja a bizonyítást, ha az illető fél maga követeli. Mi értelme van annak, hogy ott, ahol a törvény a bebizonyítást egyenesen tilalom alá helyezi, 12 esküdtbirót és 36 esküdtképes embert mozgósítsunk, nagy büntetőtárgyalást folytassunk és esetleg egy hétig tárgyaljunk? Mi értelme van ennek becsületsértés esetén, amikor csak meggyalázó kifejezések használtatnak, nem tények állíttatnak? Mi értelme van annak, hogy nem bizonyítható dolgok tekintetében esküdtszéki tárgyalások tartassanak? Ezt az álláspontot én nem mától fogva képviselem. Mikor a büntető perrend életbeléptetésére vonatkozó törvényt tárgyaltuk, akkor Erdély Sándor igazságügyminister urnak is az volt az álláspontja, hogy a becsületsértéseket és, rágalmazásokat csak a hivatali cselekményekre, vonatkozó esetekben lehet az esküdtbíróság elé utalni. Én akkor bojkottot állottam ki nézetemért. Hat hónapig tartó bojkottot. Meggyőződé* sem ma sem változott. Mert mi következik? Egy becsületsértés esetén, amelynél, mondjuk, valakit hazaárulónak, gazembernek, tolvajnak, vagy nem tudom, minek deklarálnak, miután konkrét tény nem állíttatik, a vádlott mit bizonyít? Azt mivel lehet bizonyitani, hogy valaki gazember ? Csak konkrét tényekkel. Akkor azonban bekövetkezik az, hogy a vádlott impune a rágalmazás tényálladékát kell, hogy bizonyítsa, de ő csak becsületsértésért felel. Micsoda Abdera az, ahol ez megtörténhetik! D& én, miután ebben látom a lényegét a dolognak, hogy a vádlóból vádlott lesz és a bizonyítás egy lehetetlen rendszernek a Prokrustes-ágyába van szorítva, ott nem az a panaczea, amelyet ez a javaslat itt nyújt, hanem — ne vegye rossz néven a minister ur — tegye megfontolás tárgyává, gondolkodjék felette — meglehet, hogy én tévedek — ha egy czikkben az mondatik valakiről, hogy gazember, mi szükség van afelett még meditálni, hogy ezt szabad-e mondani vagy nem ? En, t. uraim, ilyen esetekben, ahol becsületsértésről van szó, sohasem mozgósítanék más bírót, mint azt, aki a büntetőparancsot kiadja. En szívesen vállalnám azt, hogy a kompetens sajtótestületek kollektív bírósága elé bocsátassék — különösen ha időközben a kamara is életbelép — (Helyeslés balfelöl.) annak megítélése, hogy forog-e fenn becsületsértés; ezt egy testületi bíróság megítélése alá szívesen bocsátanám. De mi szükség van arra, hogy hónapokig, évekig terjedő és nem tudom micsoda bizonyítási elméleteken rágódó pereket indítsunk, amelyeknek vége nem lehet más, mint hogy 37*