Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-480

25G Í80, országos ülés 1913 november 26-án, szerdán. harmadikat. Az esküdtszék elitélte őket, de akkor kérdést intéztek az esküdtekhez, hogy a vádlottak ijedtségből, félelemből stb., lépték-e túl a jogos védelem határait. Azt mondták az esküdtek a szándékos emberölésre, hogy igen és erre is, hogy igen és egyszerre megdöbbenve látták, hogy szabadon eresztik a gyilkost. Nem értették meg a komplikált kérdést. Más esetekben is akárhányszor a kérdés helytelen feltevése okozta, hogy nem hoztak olyan Ítéletet, amely az igazságügyminister ur megelégedését is kivívta volna. (Az élnölci széliét Beöthy Pál foglalja el.) Méltóztatott panaszkodva említeni, hogy a legutóbbi királysértési perekben nem hozott sohasem marasztaló ítéletet az esküdtszék. Evidens, hogy fenforgott a sajtó utján elkövetett királysértés esete; ennek daczára az esküdtek elnézők voltak, olyan esetben, mikor fokozottabb figyelemmel kellett volna lenni az uralkodónak aggastyán volta és még fokozottabb figyelemmel tiszteletreméltó ősz egyénisége iránt. Ebből kovácsol tőkét a minister ur az esküdtszéki intézmény ellen, ezért kell megrendszabályozni a sajtót is, ezért vette ki a királysértést és a lázítás eseteit a sajtóeljárás köréből. Azért mert egy párszor, mondjuk, tízszer, tizennégyszer tévedtek az esküdtek. Hát mi az az esküdtszék történetében ? Olyan nagyon sok eset ez ? Hát a törvényszékek hányszor hoztak már helytelen ítéleteket? (Ugy van! a baloldalon.) S hol a garanczia arra, hogy most, mikor a sajtó vétségek legnagyobbrészt, sőt azt merném mondani, teljesen ki lesznek véve az esküdtszékeknek, mint sajtóbiróságoknak hatásköréből, hol van a garanczia arra nézve, hogy a rendes bíróság olyan ítéleteket fog hozni, amelyekben megnyugszom én is és megnyugszik a t. igazságügyminister ur is? Mert elvégre egyben mind a kettőnknek igaza van, ha van is eltérés véleményünk között: abban, hogy a magunk igazságát igaznak tartjuk. Ezért megvan a maga relatív igazsága az igen tisztelt igazságügyminister urnak is, megvan nekem is. Mert abszolút igazságok alig képzelhetők a világon; az igazság az, amit én annak tekintek. Hogyan vindikálhatja magának az igazságügyminister ur azt, szemben azzal a tizenkét becsületes polgárral, a kik között akadnak igen müveitek is, ha nem tanulták is a jogtudományt olyan alapossággal és nem tanítottak is az egyetemen oly tudományossággal, mint a t. igazságügyminister ur, a kik közt igen intelligens, előkelő emberek, fővárosi, kolozsvári emberek ültek, hogyan állithatja velük szemben olyan apodiktikus bizonyossággal, hogy királysértés volt a czikkekben, a mikre felmentő Ítéletet mondtak ki? Sem az igazságügyminister ur, sem senki a világon nem vindikálhatja magának, hogy az abszolút igazságnak csalhatatlan dogmáját hirdesse. (Ugy van! A baloldalon.) Még a királyi Curia is tévedhet. Hányszor van perújításnak helye, hányszor van a jogegység érdekében alkalmazott ujabb eljárásnak helye, hányszor történt meg, hogy kardinális kérdésekben fordultak elő alapvető nagy hibák, amiket azután későbben reparáltak ? Az abszolút igazságnak ezzel a feltétlen hirdetésével nem kérkedhetik senki a világon és én a magam részéről szintén azt mondom, hogy nem a t. igazságügyminister urnak volt igazsága ebben a kérdésben, hanem azoknak az esküdteknek, akik nem láttak fenforogni királysértést ezekben az esetekben, amikor a t igazságügyminister urnak vagy az. igazságügyi kormányzatnak bizalmi emberei ezt panaszolták. Mert azok a bizalmi emberek más szögből nézik ám a világ sorát, mint a szabadon ítélkező esküdt. Ezért nem szabad ebben a sajtőtörvényjavaslatban ennyire negligálni az esküdtszéket és ennyire kivetkőztetni abból a jellegéből, amelylyel az 1848. évi XVIII. törvényczikk értelmében bír. Esküdtszóki hibák, mondom, fordulhatnak elő oly módon, hogy az esküdtek a kérdést félreértik. De itt megvan a módja a reparácziónak; azért nem kellett az esküdtszéket eltörölni. A szakbiróság is tévedhet. A múltkor előfordult, hogy a törvényszéki elnök nem tudta a vádlottból kivenni, hogy hová való illetőségű. Egy juhászbojtár keveredett juhsorba. (Derültség.) Kérdezte az elnök tőle, milyen illetőségű. A legény nem felelt. Nem értette meg. Akkor azt kérdezte tőle, melyik község kötelékébe tartozik. A legény még mindig hallgatott. Yégre azután az egyik biró, aki jobban tudott a nép nyelvén, ugy tette fel a kérdést, hogy azt mondta neki: »Ugyan fiam, hol mosnak rád?« Erre már megszólalt a bojtár: »Nyirábrányban,tekintetesuram«. (Elénk derültség.) így tehát megértette. A törvényjavaslat, noha indokolásában lándzsát tör a 48-as törvényalkotás mellett, mégsem követi ezt a gyönyörű történelmi példát. Pedig igen előkelő szakírók vannak, akiknek kiindulási pontja a 48-as törvény. Kenedi Gréza képviselő ur pl. nem osztozik Tarnai Jánosnak abban a felfogásában, amelylyel ő a sajtójog fejlődésének alapjául meg akarja hagyni az 1848: XVIII. törvényczikket. Mert Tarnai János, akinek tiszteletreméltó jogászi múltja van, aki egyike legelső sajtójogi szakíróinknak, akinek munkáit nagy haszonnal tanulmányozhatjuk, tökéletesen elegendőnek tartja az 1848-iki sajtótörvényt, bármely módosítás kiindulási pontjául. Nemcsak, hanem egyenesen bázisául. Ezzel szemben a minister ur létalapját dobja el a 48-iki sajtótörvénynek, mert annak alapeszméje az volt, hogy sajtóbiróság az esküdtszék. Sajtószabadság esküdtszék nélkül el nem képzelhető. A minister ur tehát erre az alapelvre nem hivatkozhatik, ő ettől lényegesen eltér, ugy, hogy én szinte kérdezem a minister úrtól és várom