Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.
Ülésnapok - 1910-480
480. országos ülés W13 november 26-án, szerdán. 251 lés balfélfii.) Ily czimének kellett volna lennie az 1848-iki törvénynek is, de akkor legalább az értelme az volt. A 48-as törvény bevezető részében azt mondja: a czenzura pedig örök időre eltöröltetvén, rendeltetik ez és ez. A jelen javaslat azonban már az alfánál is hibát követ el, egy helytelen toldást vesz bele, amivel kitekeri a 48-as törvény jó magyarságának nyakát, de azzal együtt az egész sajtószabadság nyakát is, ugy hogy, ha őszinte akart volna lenni, oda kellett volna tennie, hogy: a czenzura pedig az 1848-iki törvényben eltöröltetvén, most azonban ismét visszaállíttatván, a következő intézkedéseket tartalmazza: (Taps a baloldalon.) T. képviselőház! Hogy a czenzura vissza van állítva, erre vonatkozólag legyen szabad a törvényjavaslatból magából a következő rendelkezéseket bemutatnom. Mindenekelőtt, mikor a törvény a sajtótermékek terjesztéséről rendelkezik, azt mondja, hogy »terjesztés e törvény értelmében az árusítás, az ingyenes szétosztás, a közszemlére kitétel, a nyilvános helyen való elhelyezés, úgyszintén a szétküldés.« Ehhez a terjesztéshez a javaslat szerint hatósági engedélyhez van szükség. Ezt még eddigelé semmiféle törvény nem mondta ki. A koaliczió által előkészített tervezet, amire pedig méltóztatott hivatkozni, csak a bejelentést és nem az engedélyezést irja elő és a bejelentést is nem a közigazgatási hatóság első tisztviselőjéhez, hanem a független bírósághoz kell intézni. Már pedig ha az igen t. igazságügyminister ur az imént az ügyészeket bizalmi állásban levő embereknek mondotta, amint hogy azok is, akik tehát ilyenformán kell, hogy kontaktusban legyenek, egy húron pendüljenek a kormányzattal, akkor természetes dolog, hogy a közigazgatási tisztviselőket, akik élén a főispán áll, aki nemcsak bizalmi állást tölt be, de jóformán tagja a kormányzatnak, sőt a legtöbb helyütt ő maga a törvényhatóság, amint azt egy tegnap esti példa is bizonyította (Zaj balfelöl, ): bátran mondhatjuk, hogy az engedély megadása a politikai hatóságtól függ. Azt mondja a 11. szakasz, hogy: »a sajtótermékek utczai terjesztéséhez a kiadónak hatósági engedélyre van szüksége«. Nem akarom az egészet felolvasni, hiszen kezében van a javaslat t. képviselőtársaimnak, mégis néhány sort czitálnom kell: »01yan sajtótermék utczai terjesztését, amely a közrendet, vagy a közerkölcsiséget sérti, vagy veszélyezteti, különösen amely valamely nemzetiség, osztály vagy hitfelekezet ellen gyűlölet ébresztésére alkalmas, vagy a családi élet belső ügyeit tárgyalja, anélkül, hogy ezt közérdek kivárnia, engedélyezni nem szabad«. Tehát a közigazgatási hatóság feje vizsgálja meg, hogy támadja-e az illető sajtótermék a közerkölcsiséget, a családi életet és ehhez szabja az engedélyt. Sőt az időszaki sajtónál olyan bejelentési kötelezettséget statuál a javaslat, hogy mindennap a megjelent példányt a terjesztéssel egyidejűleg be kell mutatni ugy az ügyésznek, mint a közigazgatási hatóság fejének, hogy az még idejekorán intézkedhessek a továbbterjesztés megakadályozása, az illető lapnak elkobzása és a czikk írójának és megrendelőjének minél hamarább való letartóztatása tárgyában. Megappellálhatja ugyan, de az nem sokat ér, mert ha ezek a rendelkezések megmaradnak, akkor nincs kilátás arra, hogy mikor egy sajtóterméket elkoboznak és egyidejűleg megindítják ellene az eljárást, akkor mindjárt le ne tartóztassák a szerzőt, sőt még egész sereg embert, akit gyanúsítanak, nehogy esetleg bizonyítékokat szerezhessen magának. Mi ez egyéb, mint a sajtóczenzurának a visszaállítása? Még jobban bizonyítja a czenzura visszaállítását az, hogy csak némely nyomtatványt szabad hatósági engedély nélkül terjeszteni. (Felkiáltások balról: Névjegyet!) Névjegyet, azt szabad! Az 5. § értelmében a társadalmi, az üzleti élet czéljaira szolgáló egyszerű jelentések, értesítések, névjegyek, űrlapok, minták és árjegyzékek, ha kizárólag a jelzett czélnak megfelelő közléseket tartalmaznak. De ha más is van bennük, akkor nem szabad. Ha pl. valamely államférfiúi gúnyolnak benne, a kereskedő valami limonádét ajánl és elnevez róla egy államférfit, munkapártit vagy ellenzékit, akkor mindjárt azt lehet mondani, hogy íme, politizálni akar, tehát már bejelentési kötelezettség alá tartozik. Hát igaz, a vizitkártyát nem kell bemutatni. Ez olyan engedmény, a melyért hálás köszönetet mondunk. (Zaj. Elnök csenget.) De sokkal sérelmesebb az 5. §. második bekezdése, a mely azt mondja, hogy a választásnál használt sajtótermékek tartalma csupán a választáshoz szükséges adatokra szoritkozhatik. Hogy arra is gondoltak, ami nem pusztán az adatokra szorítkozik, azt világosan bizonyítja a minister ur múltkori felszólalása. Azt mondotta a minister ur : hogyan lehet eltűrni, hogy olyan nyomdatermékek jelenjenek meg, mint a szászkabányai választásnál, ahol kifüggesztettek egy plakátot, illetőleg osztogattak egy röpivet, amelyen az volt, hogy »románok, maradjatok hívek Románia csillagához® és az ellenpártnak azt kívánják, hogy »dögöljenek meg a barmaik és a gyermekeik*. Bizonyos, hogy az ízléstelenségnek, a fékevesztett szenvedélynek — sajnos —mindig megvannak az ilyen groteszk megnyilatkozásai. De viszont ezen sajtótermékek önmagukban hordják a büntetőbírósági ítéletet. Hiszen nemcsak a szászkabányai választásnál jelent meg ilyen röpiv. En egyszer egy újságban, előkelő fővárosi lapban a vezérczikk helyén plakátszerü betűkkel két kérdést olvastam és két feleletet, ez volt az egész vezérczikk, óriási, iromba nagy betűkkel. Azt mondja: »Ki ül Magyarország képviselőházában ? 413 gazember! (Zaj.) Ki választja ezeket? 20 millió szamár.« (Derültség.) Ugyan32*
