Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-480

242 kW. országos ülés 1913 november 26-án, szerdán. A t. kormányt is efféle politikai szempontok vezették. Eddigi munkája a sajtó azon részéről, amely a nemzeti szabadságokkal együtt röpiti szárnyait az éterbe és a haladni vágyó emberiség részéről csak visszatetsző hangokat váltott ki. Ezt a sajtót meg kellett szabályozni, méregfogait ki kellett húzni. Azt mondja a minister ur, hogy a tisztességes sajtó ezentúl ép ugy teljesítheti hivatását, de mit tekint a törvényjavaslat tisztességes sajtónak? Vázsonyi Vilmos: Tisztességes sajtó az, amely Barát Ármin úrtól kapja a pénzt. Bakonyi Samu: Verba volánt sicut nummi! (Zaj.) Elnök: Vázsonyi képviselő urat kérem, szíveskedjék észrevételeit talán a részletes tárgyalás alkalmával megtenni, de ne állandó közbeszólás alakjában. Benedek János: A törvényjavaslat nem definiálja, mi a tisztességes sajtó s igy erre csak következtetnem lehet a javaslat szelleméből is intézkedéseiből, mert végre is valamely kormány felfogását nem a kormány egyes tagjainak a szavaiból lehet megítélni, hanem azon intézményekből, amelyeket a kormány létesíteni kíván. (Ugy van! a baloldalon.) Ugy, hogy e tekintetben nem foglalhat helyet az a hétköznapi kulináris példaszó, hogy embert szavánál, ökört szarvánál fogva, mert a kormányzatot az általa létesített intézményekből lehet megismerni. (FélkiáltásoJc a baloldalon : Szarvánál!) Ha az angyalok nyelvén zengene is az igazságügyminister ur, akkor sem tagadhatná, hogy igenis, erős politikai színezete van ennek a javaslatnak. Szeretném, mondom, tudni, hogy mi a tisztességes és mi a nem tisztességes sajtó a kormány felfogása szerint. A törvényjavaslatnak rendelkezéseiből kell erre nézve következtetést vonnom és ezekből azt olvashatom ki, hogy a t. kormány és a t. munkapárt felfogása szerint tisztességes sajtó az, amelyet a kormány fizet, amely ennélfogva az ő tényeiről csak szépet és jót ir és hogyha esetleg a kormány valamely tagja, vagy valamelyik volt tagja olyas valami dolgot csinálna, amit a bíróság máskép ítél meg, mint az a tisztességes sajtó, azt vagy egyáltalán nem közli, vagy pedig csak szépen kiszínezve, pacsulival körülillatozva, hogy ne érezzék meg rajta a nyomdafesték szaga. (Ugy van! a baloldalon.) Azt mondja a t. igazságügyminister ur, hogy a sajtó e javaslat törvényerőre emelkedése után is, ép ugy fogja a maga hivatását gyakorolni a jövőben, mint ahogy gyakorolta a múltban. Ez nem, áll, mert a javaslat folytán ezer akadályba fog ütközni és a törvény gazdasági és szellemi téren egyaránt meg fogja gyengíteni. Azt mondja az igen t. igazságügyiftinister ur, hogy a fokozatos felelősség rendszerét azért kellett bizonyos tekintetben e javaslatban módosítani, mert a kiadó a szerkesztőre tolná a felelősséget, a szerkesztő a szerzőre, a szerző arra, akitől az adatokat kapta és igy tovább. Ezért kellett tehát neki, hogy ezt elkerülje, a felelősség rendszerét igy megállapítani. A t. igazságügyminister urnak ezt a kifogását nem tartom egyéb argumentumaiba bele illőnek. És ha az igen t. igazságügyminister ur a tisztességes sajtó felől még bizonyos megtisztelő véleményt táplál, akkor egészen jogosulatlannak kell tartanom a t. igazságügyminister urnak idevonatkozó, állítását, mert tapasztalhatta a múltban, hogy soha sem történt meg Magyarországon, hogy magyar újságnak inkriminált cikkéért ne lett volna aki helyt álljon ; a szerző, vagy aki a szerzőt informálta, vagy aki a cikket megíratta, szóval mindig akadt gazdája, mert a magyar természettel teljesen ellenkezik, hogy egyik a másikra tolja a felelősséget. Ez lekicsinylése a sajtó munkásainak, ezt nem tartom összeférőnek azzal a magas véleménynyilvánítással, amelylyel annyira hangoztatta az igazságügyminister ur, hogy a sajtó munkásai a maguk hivatását ezentúl is zavartalanul teljesíthessék. Itt is az intenczióból ismerem meg főkép a törvényalkotót; az intenczió pedig legjobban megnyilvánul a felelősségre vonatkozó fejezetben. A kormány a felelősséget jóformán mindenkire ki akarta terjeszteni

1 az adatnyujtóra, a szerzőre, a közlőre, a felbujtóra és csak a sajtó felzúdulása és a beérkezett szakvélemények nyomása alatt tett bizonyos konczessziókat és módosította a javaslatot mai alakjára. De azért még mindig elegendő felelős személyt hagyott meg, kikkel a mindenkori hatalom éreztetheti a maga súlyát. Még mindig hézagos, még mindig fogyatékos, még mindig meg nem felelő a javaslatnak a felelősségről táplált felfogása. De bármint legyen, azt merem állítani, hogy a sajtó komoly, érdemes, olyan czikkeket író munkatársainak, akiket a kormány agya királyi ügyész inkriminált, tehát, akik szabadságjogi, alkotmányjogi kérdésekkel foglalkoznak hivatásszerüleg, ezeknek a jellemével, nem fér össze az, hogy olyan gyanúval illettessenek, aminővel a minister ur ma is illette őket, hogy a felelősséget másra akarnák áthárítani. Miután foglalkoztam az igazságügyminister ur azon megjegyzéseivel, amelyeket kifogásolandóknak tartok, rátérek a honorálanclókra. Az igazságügyminister ur igyekezett nemcsak most, hanem előzőleg, a bizottsági tárgyalások alkalmával is, a javaslat hiányain segíteni. De épen ezen eljárásából meríthetjük leghatalmasabb érvünket arra, hogy milyen felületesen, mennyire előkészítés nélkül volt idedobva a törvényhozás csarnokába ez a javaslat. Mert ime, én magam körülbelül hatvanöt olyan módosítást számoltam össze, amelyeket a minister ur magáévá tett. Azt, hogy magáévá tette, dicsérettel említem fel, mert végre a hiba beismerése már fél érdem, pláne, ha törvényjavaslatban javítjuk ki a hibát, az meg egész érdem. De egész érdemet még sem vindikálhat a minister ur, mert noha