Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.
Ülésnapok - 1910-479
198 ¥79. országos ülés 1913 november 25-én, kedden. zicziót Magyarországon, mert azt mondja, hogy az, aki felelős szerkesztőként olyan személyt jelöl meg, aki a szerkesztéssel tényleg nem foglalkozik, büntetendő cselekményt követ el és büntetendő. Ilyen sikanéria alapján nálunk mindenkit meg lehet büntetni, mert emlékezetébe hozom a t. képviselőháznak, amit már bátor voltam mondani, hogy megtörténhetik, hogy az egész szerkesztőséget elviszik és bezárják és akkor odatesznek egy szerényebb képesítésű embert és akkor rögtön rá fogják sütni, hogy ez strohmann, ez nem foglalkozik rendszeresen szerkesztéssel, hogy ez az ember nem hivatott szerkesztő. És erre megvan nemcsak a büntetés, hanem egyúttal megvan a lehetőség is arra, hogy azt a lapot üldözzék, tönkretegyék. Azért mondom el ezeket, mert mi mindezeket magunkon tapasztaljuk. Ezeket mi mind átéltük és jól ismerjük, mintha a javaslat egyes intézkedései a mi szenvedéseink történetéből volnának kivéve. Kérdem a t. képviselőházat, ki fog gátat vethetni annak a hatóságnak e dolog kutatásában és ki fogja megállapítani azt, hogy miért strohmann az illető, miért nem igazi szerkesztő ? Valószínűleg azt fogják kívánni tőle, hogy hivatalt tartson, hogy ott legyen reggeltől estig és mivel a szerkesztés rendesen éjjel szokott történni, egész éjjel is. Ez az ember rendőri felügyelet alatt fog állani és mihelyt megtudják róla, hogy csak egyszer is hiányzott a hivatalából, rögtön rá fogják sütni, hogy nem foglalkozik szerkesztéssel, hogy strohmann, tehát büntetendő. A 7. pont szerint az, aki szándékosan valótlan hírt tesz közzé és ezzel kárt okoz, szintén vétséget követ el. Hát ez, hogy szándékosan valótlan hirt tesz közzé, ez is igen sok félremagyarázásra ad okot. Szerintem itt éles disztinkcziót kellene tenni. Meg kellene állapítani a bűncselekmény elemeit: mi az a valótlan hír, vájjon az politikai jellegű vagy a magánéletre vonatkozó-e ? Határozottan amellett vagyok, hogy valótlan hirt családok beléletéről ne lehessen közölni, hogy a családi szentély szent legyen a zsurnaliszta előtt is, határozottan beleegyezem, hogy senki privát becsületébe bele ne gázolhasson. Azonban amikor a hivatalnokot támadom meg, akkor ennek a hírnek valótlanságát bíróság állapítsa meg. Megkövetelendő, hogy a disztinkczió odáig menjen, vájjon az, aki eljárt, hivatalos funkczióban járt-e el, illetve a hírlapíró a hivatali funkczióban eljárt egyén tényeit bírálta-e vagy sem? Határozottan megkövetelem, hogy ne legyen elég igazolás a hivatalnokra nézve főnökének felmentő határozata. Hiszen az még nem történt Magyarországon, hogy a felső hatóság a tisztviselőre kimondta volna, hogy visszaélt a hatalmával. Mindig azt a hamis tételt állapították és állítják fel ma is, hogy nem szabad a tisztviselő hivatali tekintélyét megdorgáló határozattal lerontani. Hát amikor a mai viszonyok között is tönkre lehet tenni a nemzetiségek lapjait, mennyivel inkább lehet majd tönkre tenni ennek a javaslatnak életbelépte után! Amikor gróf Apponyi Albert meghozta iskolai törvényét, azt mondta, hogy van egy fegyvere, amellyel a nemzetiségi iskolákat néhány éven belül megsemmisítheti, iskoláit bezárathatja. Most önöknek is lesz egy sajtótörvényük, amelylyel bármely perczben tönkretehetik a nemzetiségi nyomdákat és lapokat. Én elhiszem, hogy az igazságügyminister urnak az a véleménye, hogy nem szabad ilyesmit feltételeznie. Dekát a ministerek változnak és jöhet olyan minister, aki saját tetszése szerint fogja magyarázni ezt a törvényt. Még egy igen fontos kérdésről kell szólanom, és ez a felelősség kérdése. A minister ur szives volt kijelenteni, hogy e tekintetben túlment még a külföldi törvényhozások intézkedésein is és teljesen magáévá tette a 48-as alkotmány álláspontját. A javaslat rendelkezése e téren is a legnagyobb visszaélésekre ad alkalmat, mert különösen mi tapasztaltuk az ilyen intézkedések szankczióját, hogy aki másnak tanácsolja vagy meghagyja, hogy publikáljon valamit, mint tettestárs büntettetik. (Zaj.) E tekintetben én magamévá teszem gróf Apponyi Albert igen szépen kifejtett álláspontját, amely szerint a szerző felelősségére kell nagy súlyt fektetni és nem a tanácsadóéra. Ilyen intézkedésekkel sokszor az ellenfél egész csoportját el lehetne csukatni. Egy pártértekezleten, vagy komité-ülésen pl. mondanak valamit és az illető szerkesztő, különösen ha gonosz ember, azt fogja mondani, hogy a komité tagjai utasították őt annak megírására. Ez alkalmas lesz arra, hogy a hatóság rátegye kezét az egész komitéra. A bizonyítás tekintetében ott is szabad mérlegelés lesz. Az esetben azonban, ha az, akire ráfogják, hogy inspirált, ezt letagadja, a szerkesztő előállíthatja pl. szerkesztőtársát, mint tanút és így két gonosz ember bárkit a vádlottak padjára hurczolhat, amikor is megkezdődik a gyűlöletes inkviziczió. ISTekem, mint jogásznak, szintén megvan a véleményem a lefoglalásra vonatkozólag, azonban magamévá teszem azt, amit mások, különösen Pető t. képviselőtársam, mondottak. Perhorreszkálom azt is, amit a törvényjavaslat a bizonyítás tekintetében kontemplál, mert ez minden bűnvádi perrendtartás szellemével ellenkezik, de egyúttal tág teret nyit a perújításra is. Mert ha meg van állapítva, hogy az eljárás melyik stádiumában terjeszthetők be a bizonyítékok, akkor az, aki bármely oknál fogva bizonyítékaitól elesett, (Zaj.) kénytelen lesz perújítással élni, hogy bizonyítékait végre is beterjeszthesse. Minthogy jaedig a javaslat a megfelelő javítással is még mindig eléggé reakczionárius lesz, a perjogi előnyök szempontjából ajánlanám az igazságügyminister urnak, hogy legalább a
