Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-478

475. országos ülés 1913 november 24-em hétfőn. 151 latnak a felelősségről szóló tételeihez szólok hozzá. Ezen felelősségi rendszabályokat az ellenvélemény — csakis az alsóbbrendű publikum részére — többször igyekezett olyan színben feltüntetni, mintha az igen t. igazságügyminister ur hónapokig tartó hosszú fejtörés után a felelősségi rendszernek talán valami egészen uj formáját eszelte volna ki. Holott, t. ház, hiszen ezt itt felesleges is mondanom, mert mindnyájan nagyon jól tudjuk — ez az a sajtójogi felelősségi rendszer, amely már majdnem egy évszázad óta egész Európában ugy szerepel, mint igenis a sajtószabadságnak legbiztosabb és legtökéletesebb biztositéka, .a belga sajtófelelősségi rendszer, melyet a 48-as törvényhozás ebben az országban is ugy emelt törvényérőre, hogy ezáltal a sajtószabadságot biztosítja, hogy e nélkül sajtószabadság nincs. Megengedem, hogy bizonyos kisebb jelentőségű továbbépítések mutatkoznak ezen a rendszeren, (Zaj a baloldalon.) de amikor ezek a továbbépítések a rendszer alajielveivei megegyeznek s a sajtószabadságra nézve nem járnak veszedelemmel, sőt az én nézetem szerint könynyitenek is rajta, akkor ezeket a további intézkedéseket a sajtójogi felelősség szempontjából támadni nem lehet. (Ugy van! a jobboldalon.) Eltekintve attól a csekély jelentőségű és mindenesetre talán a túloldalon is elismerten liberális intézkedéstől, amely a nyomdász eddigi felelősségén némi könnyítést tartalmaz, a következő intézkedések azok, amelyeket a felelősségi szakaszokban az ellenvélemény leginkább szokott támadni: Elsősorban is támadásnak van kitéve a 32. § első bekezdése, amely azt mondja, hogy sajtó utján elkövetett bűntett, vétség vagy kihágás csak az a bűncselekmény, amelynek tényálladékát a sajtótermék tartalma foglalja magában. Ezt az intézkedést ugy igyekeznek feltüntetni, mintha tehát mindazokban az esetekben, amikor a bűncselekmény tényálladókát nem a sajtótermék tartalma foglalja magában, beállana a köztörvényi felelősség, mintha mindezekben az esetekben egyszerre felelőssé volna tehető az az egész tettes-társaság: — a szedő, a korrektor, a nyomdász, a kiadó egymás mellett és egymást nem kizáróan, — akik e bűncselekmény létrehozatalában bár alárendelt cselekménnyel is résztvettek. I)e, ha közelebbről vizsgáljuk ezeket a sajtóvétségeket, amelyeket ugy lehet elkövetni, ha a tényálladék nem a sajtótermék tartalmában foglaltatik, akkor azt fogjuk látni, hogy épen ellenkezőleg ezeknek a bűncselekményeknek esetén ki kell zárni a sajtójogi felelősséget azért, mert itt tettestársaság nincs, itt egyetlenegy embert lehet csak felelőssé tenni, tehát a joggal és igazsággal ellenkezik, hogy akkor további felelősségeket állítsunk fel. Konstruáljunk meg egy ilyen bűncselekményt. Én egy hivatalos titkot, vagy rám nézve tiltott titkot sajtó utján közzéteszek. Ez alanyi bűncselekmény, ezért csakis én lehetek felelős. Amint tehát a fokozatosságot erre a bűncselekményre megszüntetem, nem a köztörvényi felelősség fog olyan értelemben előállani, hogy az egész tettestársaság felelősségre vonható, hanem maradok én egyedül felelős, mert a köztörvények szerint dehktum csak én rám nézve forog fenn, és azáltal, hogy a sajtójogi felelősséget kizárjuk, mentesítjük azokat a további sajtófaktorokat, akikre nézve ez a bűncselekmény nem is lehet deliktum, mert hiszen az csak annak az egy szerzőnek anyagi deliktuma. A legélesebb bírálatnak volt kitéve a 33. §-nak az az intézkedése, amely elrendeli, hogy szerzőként büntettessék az is, aki a sajtóterméket a büntetőtörvénykönyvbe ütköző tartalommal megrendelte vagy annak megalkotására a szerzőt rábírta. Én el kívánok tekinteni attól, hogy elvégre ez a kérdés mégis csak az anyagi igazsághoz hoz közelebb bennünket, de egy pár szóval ki akarok térni arra, amit, azt hiszem, Pető Sándor képviselőtársam mondott, hogy ez az intézmény köztörvényi felelősséget hoz létre vagy legalább is vegyes rendszert teremt. Bocsánatot kérek, én a fokozatos sajtójogi felelősséget ugy képzelem, hogy ott bizonyos alaki deliktumokat állítunk fel. Ezeknek az elkövetői a megállapított sorrend szerint felelősek. Tehát nem egyes személyek felelősek, nem egyes személyek felelőssége zárja ki a további személyek felelősségét, hanem — hogy ugy fejezzem ki magam — az és az egyik alaki deliktiimért való felelősség zárja ki, hogy büntettessék az, aki a másik alaki deliktumért felelős. A tettestársaság idáig exisztál, mert ha egy sajtótermékért ketten vállalták a felelősséget, tettestársaság keletkezett, és senki sem mondotta, hogy ez azért ellenkezik a sajtójogi felelősségi rendszerrel. Es ha már most tovább megyünk, akkor büntethetjük nemcsak a sző szoros értelmében vett tettestársat, henem a felbujtót és különösen azt a minősített felbujtót, aki a törvényszakaszban szerepel, azt a minősített felbujtót, aki nagyobb bűnös, mint a köztörvény szerint egyszerű felbujtó. De eltekintve ezektől az elvi szempontoktól, hiszen ez az intézmény egyenesen a sajtónak és a hirlapirásnak kedvez; a hírlapíró ma ki van téve annak, hogy felkeresi egy tekintélyes vagy nem tekintélyes egyéniség, akinek érdekében áll valamely közlemény közzététele és érdekében áll az, hogy ebben a közleményben a dolgok ne ugy tótessenek közzé, mint ahogy történtek. Ez az extraneus most a sajtónak azt a munkását, azt a jóhiszemű hírlapírót félrevezeti, neki hamis adatokat szolgáltat, megrendel nála egy czikket, anélkül, hogy ő felelősségre volna vonható. Hát nem annak az újságírónak, nem a sajtó munkásainak az érdeke az. hogy ezek a felbujtók, akik az ő jóhiszeműségével esetleg visszaélnek, büntettessenek? Én a magam részéről ebben az intézkedésben az