Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-478

138 ?i78. országos ülés 1913 november Vi-én, hétfőn. igények átmennek az örökösökre, 32 évig a fiu és az unoka is perelhet. Tovább megyek. Méltóztatnak tudni, hogy a polgári perek kissé sokáig húzódnak, az embernek hosszú életűnek kell lenni sokszor, hogy befejezésüket megélje és nem nagy tudomány kell ahhoz, hogy az ember egy polgári pert elhúzzon. Méltóztassék elképzelni: a lap régen megszűnt, a kauczióhoz azonban az illető lapkiadó még mindig nem juthat hozzá., mert egy szerencsétlen flótás vagy egy szerencselovag egy alapos vagy alaptalan kártérítési pert tett folyamatba, amelynek fedezésére szolgál a kauczió is. Nem kivánok túlságos sokat, ha arra kérem a t. igazságügyminister urat, hogy tekintettel arra, hogy a büntetőjogi per indítására szükséges elévülési időt is rövidebbre szabta a sajtó természetére való hivatkozással, ha már minden áron meg akarja terhelni ilyen lehetetlen kártérítési igényekkel a hírlapokat és egyéb nyomtatványokat, akkor méltóztassék legalább valami rövid határidőt szabni arra, hogy milyen idő alatt indítható meg az ilyen per. A felhozott példával csak azt akartam illusztrálni, hogy az egész kártérítési kérdés kodifikálása, noha az alapelvek tekintetében mindnyájan, pártkülönbség nélkül egyetértünk, nem való ebbe a törvényjavaslatba. Ezt Kenedi t. képviselő ur elmondta az 1907. évi ügyvédi kamarai felterjesztésben, elmondta könyvében is. Mi helyeseljük a kártérítési princzipiumot, bár nem abban a mértékben, amint itt találjuk. de nem a sajtójog körébe, hanem az általános polgári törvénykönyv keretébe való. És higyje meg az igazságügyminister ur, miután közelállónak mondotta a polgári törvénykönyv letárgyalását és életbeléptetését, hát megéltünk volna még ezen nagyszerű kártérítési kodifikálás nélkül egy pár évig, ha idáig megéltünk nélküle, és legalább nem lett volna ez privilégium odiosum. Mi a kártérítés tekintetében senkivel sem vagyunk ilyen szigorúak, az ipari, a kereskedelmi, a magánélet terén, csak épen a sajtó terén ; ezeket kell elsősorban megrendszabályozni, mert ezek a kártevők ! Ha méltóztatott volna a polgári törvénykönyvben ezen kártérítési részt is kodifikálni, akkor lehetett volna azt rendesen szabályozni, annak minden feltételét meg lehetett volna szabni és nem merültek volna fel olyan kérdések, a melyeket én a valódiság bizonyítása terén és az elévülés tekintetében voltam bátor felemlíteni. Egész objektív alapon és igazán azért, hogy valamit javítsak, ha lehetséges, ezen a törvényjavaslaton, még bátor vagyok egy példát fölhozni arra nézve, hogy milyen veszedelmes következményekre vezethet: a 39. §. utolsó bekezdése, amely szerint kártérítési kötelezettség akkor is fenforog a sértettel szemben, ha a sajtóbeli közlemény nem is állapit meg bűncselekményt. Tehát nem áll, hogy rosszhiszemű cselekedet, nem áll, hogy valótlan, nem áll semmi sem, csak egyszerűen az, hogy kárt okozó. Én egy példát fogok felhozni és ha a képviselőházban egy ember is akad, aki azt mondja, hogy ebben az esetben jogosult a kártérítés, akkor megadom magam és elismerem, hogy nincs igazam. Néhány évvel ezelőtt, méltóztatnak emlékezni, nem ez a rezsim uralkodott, hanem az előbbi rezsim, különböző konjunktúrák hatása alatt Budapesten egyszerre elviselhetetlen mértékben emelkedtek a lakásrárak. Elképzelhetetlen módon dühöngött a lakásuzsora, különösen a kis lakások terén, ahol hetenként és havonként fizetik a bért. Törvényes utón nem lehetett rajta segíteni; csak egy módon, hogy minél több lakás legyen, hogy igy a konkurrenczia lenyomja az árakat; ahhoz pedig idő és pénz kell. Jóakaratú lapok, nem épen csak az ellenzéki és boulevardi lapok segítségére mentek a közönségnek és ekkor kezdődött a házbéruzsorások bojkottja. Akkor minden lakbéremelést, amely a viszonyok által indokolva nem volt, megírtak, az illető háztulajdonosok neveit utcza és házszám szerint kiírták, megbélyegezték- őket, sőt a lapok támogatták az egyes kültelki lakók azon törekvését is, hogy bojkottáltak egyes házakat ; és daczára annak, hogy nagy volt a lakásínség, mégis odáig fejlődött a dolog, hogy egyes lakóházak kiürültek, a bojkottált házba lakni senki sem ment. Ez a mértéktelen és túlfeszített házbéruzsorán valamikép segített s a lapoknak ezen támogató közlései és a lapokban közzétett bojkottok segítettek Budapest nyomorult szegény népén. Azt hiszem, nem méltóztatnak kételkedni abban, hogy hasonló eset ezután is előfordulhat. Ha egy lap közzéteszi, hogy X. Y. igy és igy srófolta fel a házbéreket, tisztességes embernek tehát nem érdemes oda menni lakni : akkor ez a lap egy nagy, általános és egyetemes nyomorúságon iparkodott segíteni, s ha talán tulhajtásokkal is, de szanálta a bajt, mert az illető házbéruzsorásnak, annak a gonoszlelkü embernek, aki a szegény munkás, napszámos emberek garasait és heti béreit szedte el igaztalan módon, kiürült a háza, oda nem ment senki lakni, de nem is mertek ott lakást venni. Erre a jövőben egyenesen rá lehet húzni a 39. §. utolsó bekezdését. Ha a jövőben ezt a bojkottot egy lap előmozdítja, akkor az az X. Y. háziúr nem fogja sajnálni a maga elvesztett 10—20 ezer korona házbérét, hanem egyszerűen bepörli azt a lapot kártérítésért. (Zaj és közbeszólások a középen.) Jaczkó Pál : Ugy van ! A bíróság alkalmazza a törvényt és nem revideálja ! (Zaj és felkiáltások jobbfelől: Pető beszél!) Pető Sándor: Ma nem Ítélné meg a bíróság ezt a kártérítést, mert ma nincs kodifikálva ez a kártérítési igény. Ha azonban a jövőben támaszt valaki ilyen kártérítési igényt, amelről az imént mondottam egy példát, melylyel hiszem, hogy mindenkit meggyőztem arról, hogy az illető lapok becsületes munkát] végeztek és nem érdemlik meg azt, hogy kártérítési igénnyel lépjenek fel velük szemben, mondom, ha a jövőben valaki