Képviselőházi napló, 1910. XIX. kötet • 1913. május 5–november 7.

Ülésnapok - 1910-465

íö5. országos ülés 1913 október 8-áh> szerdán, 211 nyét és általában a büntető igazságszolgáltatást nem szabad és nem lehet mindig és kizárólag csak alkotmányjogi szempontokból megítélni. (Ügy van! ügy van!) Lehet és megengedem, vannak kisebb számban esetek, mikor a biróság előtt szereplő ügy nagy mértékben érdekli a közvéleményt vagy összeköttetésben van az egyéni szabadság szempontjaival vagy alkotmányjogi tekintetekkel. De hiszen a legtöbb, túlnyomóan nagy száma, kilenczvenöt százaléka az eseteknek az, mikor közönséges bűncselekményről van szó és ezekben akár a gavalléros kegyelemosztogatás és elnéző bánásmód, akár pedig a kiszámíthatatlan, változatos és szeszélyes Ítélkezés egyaránt szörnyű veszedelem az igazságszolgáltatásra. (Igaz ! ügy van !) A kegyelmes bánásmód, t. ház, megfelelő volna akkor, ha a kriminalitás nagy problémáját lehetséges volna a végtelen emberszeretetnek és a mindent megbocsátó könyörületességnek alkalmazásával elintézni. Csakhogy nagyon jól tudjuk és épen a modern kriminológiának legjelesebb munkásai — csak ä franczia Tarde-ot emlitem — statisztikailag is bebizonyítják, hogy a represszió gyengülése vagy az ítélkezésben a folytonos kegyelmezés gyakorlása a bűncselekmények természetes szaporodásával jár. (Igaz I TJgy van !) Habár korunkban szerencsére a legvadabb, legdurvább bűncselekmények csak kivételesen fordulnak elő, de a kisebb kriminalitás ij észtőleg növekszik európaszerte és Magyarországon is. Minthogy továbbá a kriminalitás ezen progresszív növekedésének vannak olyan aggasztó jelenségei, mint például a fiatalkorúak bűncselekményeinek megháromszorozódása, melylyel szemben egész komolysággal kell fellépni, nézetem szerint a könyörületesség és megbocsátás álláspontja nem erre az időre való. (Helyeslés.) De az alkotmányjogi tekintetek mellett feltétlenül figyelemmel kell lenni arra is, hogy az egész büntető jogszolgáltatás legfőbb feladata és czélja, amint ezt én mindig hirdettem és éltem fogytáig fogom vallani : a tárgyi igazság keresése. A tárgyi igazság követelményét egészen figyelmen kivül hagyni és háttérbe szorítani egyúttal a jogérzetnek, a jogrendbe vetett bizalomnak és a jogrend tekintélyének megrontásával és megcsorbításával jár. (Igaz ! ügy van !) T. Ház ! Kegyeskedjenek még megengedni, hogy egész röviden foglalkozzam azon szemrehányással, melyet a nyár folyamán az igen t. ellenzéki sajtó némely orgánumaiban olvastam, hogy én — nem tudom — állásomért vagy politikai további karrieremért feláldoztam eszményeimet és meggyőződésemet, és megsemmisítem, letöröm vagy aláásom azt az intézményt, melyet éppen én kodifikáltam volt. Ezt olyan szép vezérczikkekben olvastam, hogy magam is könnyekig meg lettem volna hatva a politikai jellemtelenségnek ilyen súlyos példájától, ha véletlenül a tényállást nagyon tüzetesen nem ismerném. (De ültség.) Mindenekelőtt legyen szabad konstatálnom, hogyabűnvádi perrendtartás 1892—93.évi törvényjavaslatának szerkesztésénél szerencsém volt közreműködni. A juryt azonban természetesen nem én hoztam be, hanem az intézmény átvételének alapját megvetette elsősorban boldogult Szilágyi Dezső azzal a kijelentésével, midőn az 1889-iki budgetvitában azt mondotta, bogy az igazságügyi szervezetet esküdtszék nélkül betetőzöttnek nem tekinti ; a javaslatot pedig Erdélyi Sándor, igen t. képviselőtársam terjesztette elő és képviselte a házban. Minthogy pedig a törvényjavaslatok alapelveit ilyen sarkalatos kérdésekben nem a ministeri hivatalnok — akkor az voltam —, hanem a ministerium vezetője szokta megállapítani, én már erre való utalással is elhárithatnám magamról a felelősséget. De én már 1888-tól kezdve, amely időtől fogva mint magántanár és mint professzor működtem az egyetemen, éveken át nagyon heves ellenese voltam az esküdtszéknek általában és ellenese voltam annak is, hogy az esküdtbiróságnak hatáskör adassék más ügyekben is, mint sajtóügyekben. Ennek én többször kifejezést is adtam. A későbbi években, amikor már fait accomplival, a kormány álláspontjával állottam szemben, sőt a szentesitett törvénynyel is, ismételten adtam kifejezést annak, hogy én a relativitás álláspontján állok, tudnillik sem a képesség, sem a lelkiismeretesség, sem a függetlenség szempontjából általánosságban és elvileg nem tudok fölényt biztosítani az esküdtszéknek a szakbiróság felett, mert bizonyos tekintetben az egyiknek van fölénye a másikkal szemben, más esetben pedig megfordítva. En folytonosan hangoztattam, hogy az olyan esküdtszék, amely nem a törvény értelmében ítél, hanem a saját önkénye, saját akarata szerint, elsősorban nem felel meg a magyar bűnvádi perrendtartás álláspontjának, megszegi a maga esküjét és fogadalmát, másodsorban pedig abszolúte nem az én álláspontomnak megfelelő, mert az ítélkezést közönséges sorsjátékká teszi, a legnagyobbfoku esetlegességnek és véletlenségnek veti alá. Es én meg vagyok győződve, hogy minden elfogulatlan ember, aki megengedi, hogy másnak ügyében nemzetiségi vagy felekezeti vagy osztályszempontból kellene az ítélkezést gyakorolni, mert ez jobban esik így az ő lelkének, — elfogadna talán egy ilyen lutriitélkezést a mások ügyében, de ha a saját ügyéről volna szó, bizonyos vagyok benne, hogy a legélesebben tiltakoznék az ellen, hogy az ő ügyében a vak és ostoba esély és véletlen döntsön. (ügy van ! ügy van ! a jobboldalon és a középen.) Minthogy tehát az esküdtszéknek csak azt az alakját tartom ma is kifogáson felül állónak, amely Angliában van meg, de amelyet a mi viszonyaink között megvalósítani nem lehet; minthogy az esküdtszék fogyatkozásait sohasem tagadtam, de azokat védeni sem akartam, azt hiszem, csak eddigi álláspontomnak és meggyőződésemnek adok kifejezést, ha arra óhajtom a t. házat a javaslatban kérni, hog keressünk módozatokat ezeknek a fogyatkozásoknak csökkentésére, ezek által egy27*