Képviselőházi napló, 1910. XIX. kötet • 1913. május 5–november 7.

Ülésnapok - 1910-462

190 4-62, országos ülés 1913 június 19-én, csütörtökön. jén, ha szükség lesz rá, erőnkhöz mérten ugyanazt fogjuk tenni. Ezen indokolás mellett ajánlom a törvény]avaslatot elfogadásra. (Élénk helyeslés és taps.) Elnök: A ministerelnök ur kivan szólni. (Halljuk! Halljuk !) Gróf Tisza István mínistereinök: T. képviselőház ! (Halljuk ! Halljuk!) Én azt hiszem, hogy most felszólalt t. barátom valóban jó szolgálatot tett a közérdeknek felszólalásával, amelyben hangsúlyozta a külügyi politikára vonatkozólag azokat a főbb szempontokat, melyekkel nézetem szerint a magyar nemzet jóformán kivétel nélkül, pártkülönbség nélkül egyetért. (Igaz! Ugy van!) Azt hiszem, nagyon itt volt az ideje annak, hogy a magyar nemzetnek ez a felfogása — hogy ugy fejezzem ki magamat — Európa szine előtt kifejezésre találjon. (Igaz! Ugy van!) Hiszen ha visszagondolunk a múlt időkre, a 70-es és 80-as éveknek azon mozgalmas időszakára, amidőn a magyar nemzet sorsát közelről érdeklő események folytak le határainkon, akkor a magyar parlament tényezői mindig megtalálták az alkalmat ezeknek a kérdéseknek a megvitatására, a magyar nemzet mindig tudta álláspontját jelezni oly módon, amely a nemzet ezredéves múltjának, politikai tekintélyének akkori és jövőbeli érdekeinek megfelelt. (Igaz ! Ugy van !) És ha nézzük, hogy miért hallgatott el a magyar parlament oly régóta a külpolitikai kérdésekben, ennek magyarázatát megtaláljuk abban a tényben, hogy mintegy 25 évvel ezelőtt a balkáni kérdés lassacskán bizonyos nyugvópontra jutott; kialakultak, kijegeozesedtek — első sorban a mi kezdeményezésünkre — a balkáni politikának oly főbb, kardinális szempontjai, amelyek a mi érdekeinknek teljesen megfeleltek és lassacskán átmentek az egész európai köztudatba. E mellett megtörtént az európai hatalmaknak olyan gruppirozása, amely megszüntetett minden, a biztonság szempontjából fenforgott nagyobb aggodalmat. Sli olyan szövetségben voltunk, amelynek ereje minden kételyen felül állott, (Igaz! ügy van !) és amelynek békés czéljai iránt sem lehetett kétségben senki sem. (Igaz ! Ugy van !) És az a második csoportosulása a hatalmaknak, amely mintegy ennek a szövetségnek ellensúlyozásául alakalt, szintén elhelyezkedett egy olyan nyugodt, békés európai politika kereteibe, amely Európát illetőleg legalább hosszú időn keresztül nyugtalanság nélkül hagyta a közvéleményt. Ez alatt a közel két évtizedes időszak alatt szokott el a magyar parlament a külügyekkel való foglalkozástól ugy, hogy még azok az események, melyek öt évvel ezelőtt közelebb hoztak a háború veszedelméhez, sem tudták ezt a külpolitika iránti közönyt állandóan megszüntetni. Hiába mondtuk egyesek, hogy ne éljünk illúziókban. Hála Istennek, helyreállott a béke, megszűnt a momentán veszedelem, de azok a jelenségek, melyek a Balkánon akkor észlelhetők voltak, nem fognak következmények nélkül eltűnni és a magyar nemzetnek készülnie kell arra az időpontra, midőn a végleges berendezkedés órája üt. Nem sikerült a magyar közvéleményt e kérdésben erősebb érdeklődésre birni, amint ez, fájdalom, a katonai kérdések elintézésénél is sokáig nagyon megbosszulta magát. (Igaz ! Ugy van !) im Most azután egyszerre ismét oly európai helyzetben találjuk magunkat, amely napirendre hozta a Balkán végleges rendezésének kérdését, világra szóló események szinterévé tette a Balkánt a közelmúltban és azt hiszem, igen erős és igen érdekes politikai problémák elé állítja a monarchiát a közelebbi jövőben is. Ily körülmények közt tehát csak helyeselhetem, hogy t. barátom főbb vonalakban mindnyájunk meggyőződésének adott kifejezést, midőn körvonalozta a magyar nemzet felfogását ezekben a kérdésekben é3 egyúttal alkalmat nyújtott a kormánynak is arra, hogy természetszerűleg egyetértésben a külügyi politikánk irányítására hivatott többi faktorokkal, jelezze a monarchia külügyi politikájának álláspontját és főbb irányait. (Halljuk ! Halljuk !) Midőn mintegy háromnegyed évvel ezelőtt nyilvánvalóvá lett, hogy a Balkánon háború van kitörőben, a mi monarchiánk is a többi nagyhatalmakkal együtt a leghatározottabban a status quo álláspontját foglalta el. Amidőn azután a balkáni államok, nem törődve a nagyhatalmak intelmével, megkezdték a háborút és az első nagy győzelmek bekövetkeztek, a legelsők közé tartozott monarchiánk külképviselete azok között, akik nyíltan elismerték az elért eredményeket és kijelentették, hogy azok gyümölcseitől a balkáni népeket megfosztani nem akarják. (Ugy van! Ugy van !) A felületesen gondolkozó közvélemény gunynyal halmozta el a nagyhatalmak és talán első sorban a mi monarchiánk külképviseletét ezért az eljárásért és ellenmondást látott a status quo felállítása és gyors feláldozása között. Pedig én azt hiszem, hogy ez az ellentét inkább látszólagos. Ho'gyan áll ugyanis a dolog? Mi nemcsak azért foglaltuk el a status quo álláspontját, mert általában békés és konzervatív külpolitikai irányt követünk s ennek folytán igyekszünk a létező szerződések érvényét és az azokon felépült jogrendet tiszteletben tartani és fentartani. De a status quo álláspontjának elfoglalására és érvényesítésére egyenesen az a nagy politikai alapél? is indított bennünket, amely a Balkánprobléma végleges megoldása szempontjából irányelvül szolgált évtizedeken keresztül, az a nagy politikai elv, hogy a Balkán a balkáni népeké legyen. (Ugy van! Ugy van!) Hiszen talán bizonyos megelégedéssel konstatálhatjuk azt, hogy ezt az elvet a mi monarchiánk vitte bele az európai politikába; sokáig egyedül állott vele. Hogy mást ne emlitsek, olyan nagy lángelme, mint Bismarck herczeg, talán végnapjáig nem tudta beleélni magát ebbe a felfogásba és min-