Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.
Ülésnapok - 1910-440
khO. országos ülés 1913 márczius 3-án, hétfőn. 91 hirdetem, kötelességét is teljesíti akkor, (Igaz! ügy van!) midőn az elemi iskolai tanítók illetményeinek rendezéséről szóló két javaslatot tárgyalni kezdi és remélem, rövid időn belül meg is fogja szavazni. Mélyen fájlalom, hogy ezt a két javaslatot hazai oktatási ügyünknek nem azon hivatott vezetőférfiai képviselhetik, kik erre nálamnál mindenesetre méltóbbak volnának, de midőn a betegség miatt távollevő vallás- és közoktatásügyi minister ur nevében és helyettese gyanánt néhány kijelentést teszek, azzal kell kezdenem, hogy szerencsésnek érzem magamat, hogy nekem is rész juthatott abból, hogy ezen törvényjavaslat elfogadásánál közreműködhessen!. (Elénk éljenzés.) Ha szabad személyes mozzanatot felemlítenem, több mint huszonkét esztendőn keresztül, mint egyetemi magántanár és professzor egyik szerény közkatonája voltam hazai közoktatásügyünknek. (Élénk éljenzés.) Ez a hosszabb tanári szolgálat a szolidaritásnak egységes érzésével, elválhatatlan kapcsolatával füz engem mindazokhoz, kik a magyar közművelődés ügyének munkásai, Méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy bárhová állit is a Gondviselés vagy végzetem, sohasem fogom magamat egyébnek tekinteni, mint az ország közéletének egy másik terére kirendelt tanárnak, ki erinekfolytán a tanári érzések legteljesebb melegével üdvözli azt a napot, mely a magyar tanítóság régi vágyait, legalább részben a megvalósuláshoz közelebb hozza. (Élénk helyeslés.) Nagy elismerés illeti ezen javaslatok előkészítése körül és azon jelentékeny pénzügyi áldozatok rendelkezésre bocsátása szempontjából, amelyekre rá fogok térni, az előző vallás- ós közoktatásügyi minister gróf Zichy János urat, (Éljenzés.) kinek hűséges munkatársa voltam és a pénzügyminister urat, ki a jelenlegi súlyos pénzügyi helyzetben is olyan jelentékeny összeget, évi 10 millió korona többletet bocsátott rendelkezésre. (Helyeslés és éljenzés a jobboldalon.) Ez a 10 milliós többlet minden szónál ékesebben bizonyítja egyúttal ennek a nemzetnek folytonos haladását, gazdasági erőink növekedését, azt az örvendetes fejlődést, amelyet belső bajok és külső veszedelmek ellenére ez az ország felmutathat. (Ugy van !) Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt, habár akkor a vallás- és közoktatásügyi tárcza élén egy nagyemlékű férfiú, ugy közoktatásügyi, mint nemzeti politikánknak jelentős vezérférfia, Csáky Albin gróf állott, az egész tárcza költségvetése mindössze 12 millió koronát tett ki, most pedig csupán a tanítói illetmények többletére egyszerre évi 10 millió koronát szavazhat meg a törvényhozás (Helyeslés a jobboldalon.) és a közoktatásügyi tárczának költségvetése ma már 140 millió, tehát nagyobb összegű, mint az összes rendes külügyi kiadásaink összege, amely, ugy gondolom, 104 millió korona. Ez a jobb jövőnek és a nemzet haladásának biztos záloga, (ügy van ! ügy van ! a jobboldalon.) Szükség volt erre a jelentős áldozatra a drágaságnak növekedése következtében, amelyet az ország minden polgára érez és szükség volt ama meg nem felelő rendezés következtében, amelyet a korábbi törvények — pedig a legutóbbit nem is olyan régen, 1907-ben alkották — tartalmaznak. Könnyű most a t. ellenzéknek kritizálni ezt a javaslatot, amely szerintük még mindig nem kielégítő. Mi egész lelki nyugalommal állithatjuk velük szemben azt a szemrehányást, hogy miért nem méltóztattak akkor, amikor a hatalom birtokában voltak s amikor sokkal kedvezőbb volt az ország pénzügyi helyzete, mint most, amikor nemzetközi bonyodalmak és más bajok fenyegetnek, miért nem méltóztattak akkor előállani a jelenlegi javítással. (Tetszés és taps a jobboldalon.) Az utóbbi hetekben a t. ház minden tagja és a közélet iránt érdeklődő minden ember olvashatott számos nyilatkozatot, kifakadást, támadást, néha nagyon éles hangon tartottakat is, arra vonatkozólag, hogy ezek a javaslatok menynyire nem elégítik ki az érdekelt köröknek hozzájuk fűzött várakozásait és igényeit. Nagyon kérem nemcsak a t. ház minden tagját, de a közélet ügyei iránt érdeklődő minden polgártársamat, hogy ezt a néha nagyon éles hangot, amelyet különösen az ellenzéki sajtó egy része jónak látott használni, ne méltóztassék a tanítóság összességének a rovására írni. Biztos tudomásom van róla, — hiszen több mint két éven át mint a közoktatásügyi ministerium államtitkára, a viszonyokat nap-nap után megfigyeltem, sőt a legutóbbi napokban- is közvetlen érintkezést kerestem egyes érdekelt körökkel, — hogy az elégedetlenségnek ezek a kifakadásai egészen idegenek a tanítóság nagy többségétől. Az országban 32.300 elemi iskolai tanító és tanítónő működik és ezekből legalább is 30.000 nyugodtan, csendesen és békében teljesiti kötelességét, sok anyagi gondot is áll ki — különösen a nagyobb családuaknál kell ezt elismernünk és méltányolnunk, — és mégis zúgolódás nélkül végzik feladatukat, mint a nemzet szerény napszámosai, (Igaz! ügy van!) mindnyájunk hálájára érdemesen, különösen hálára érdemesen abban a korban, amikor a politikai jogok széles kiterjesztésének időszakában arra törekszünk, hogy a közművelődés áldásaiban a nép mennél szélesebb rétegei részesülhessenek. Mennél jobb a népoktatás ügye, mennél hívebben és lelkesebben tanítanak a tanítóink, annál inkább remélhető a demokratikus haladás ennek az országnak és ennek a nemzetnek javára, (ügy van ! a jobboldalon.) De amikor ezeket a kifakadásokat méltóztatik olvasni, tessék arra gondolni, hogy az előző kormányok egyikének intézkedése folytán — lehet hogy ez szerencsés volt, lehet, hogy nem volt kedvező a jövő szempontjából — létesült a hazai tanítóságnak egy úgynevezett országos szervezete, 12*
