Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.

Ülésnapok - 1910-441

124 44J. országos ülés 1913 márczius 4-én, kedden. pedig, a rai értelmezésünk, a mi meggyőződésünk szerint, amely szabályai abszolút kötelező voltának újból érvényre emelésében áll, nem jöhet létre, ba érvényeseknek elismertetnek, ha szabályszerű reparáczió tárgyává nem tétetnek azok, amik a jogrend megsértésével létrejöttek, ha hatalmi pozíciójukat megtartják azok a férfiak, akik saját cselekvéseik által adtak kifejezést azon hitüknek, azon meggyőződésüknek, hogy az egyéni belátás, az egyéni lelkiismeret a jogrend objektiv szabályai fölé emelkedhetik. Mindaddig, mig ez igy van, a teljes parlamenti jogbizonytalanságnak állapotában vagyunk. Már pedig a jogbizonytalanság állapotában, midőn én itt nem tudom, mi a jogom, és mi a kötelességem; abban a helyzetben, midőn a tárgyalásokban való részvételem a jogrend ezen felforgatásának és a tényleges felforgatásnál is veszedelmesebb ezen elméleti felforgatásának szentesítését, elismerését jelentené: a mi alkotmányos lelkiismeretünk szab élénkbe tilalmat, hogy a parlament rendes munkájában részt ne vegyünk. Igen tisztelt uraim, én nem fejtegetem most, hogy melyik felfog helves; nem érvelek a felfogásunk mellett; én nem vitatkozom. Én csak megállapítom azt, hogy ennek a háznak egész ellenzéke, hogy ennek a háznak majdnem harmadrésze teljes odaadással, alkotmányos hitének egész szilárdságával vallja azt a meggyőződést, amely minket eltilt attól, hogy a parlamentnek rendes munkájában részt vegyünk. Amik azóta történtek, amik a háznak alkotó elemei közt, hogy ugy mondjam, a lélektani ellentéteket még kiélési tették, még fokozták, ezekre ez alkalommal én nem akarok kitérni, hanem maradok ridegen azon tárgyilagos megállapítás terén, amelyet eddig kifejtettem. Nem akarok kitérni a továbbiakra azért, mert ebbe az én nyilatkozatomba a támadásnak elemét nem akarom belevinni, és nem akarom belevinni azért, mert ha támadok, akkor kötelességem itt maradni és a támadásra nyert választ bevárni, ezt pedig tenni nem szándékozom. T. képviselőház! Mikor egy korszakosnak gondolt, alkotmányunkat uj alapokra helyező alkotás létesítéséről van szó, akkor lehet-e egykedvűen nézni azt, hogy a parlament egészséges működésének két alkotó eleme, a többség és a kisebbség, a kormánypárt és az ellenzék közt magának a parlamenti jogalapnak felfogása tekintetében ily éles ellentmondás van, amely, minden egyéni szenvedélyességtől eltekintve, tisztán a jogalap e különbözősége miatt lehetetlenné teszi az együttes munkálkodást. Lehet-e ilyenkor, midőn egy tény áll önök előtt, a mely tényt önök igazoltnak nem tartanak, a mely azonban számos képviselőtársunk lelkében és meggyőződésében él, midőn egy tény előtt állanak önök: hogy az ellenzék közreműködése nélkül kell e reformművet tárgyalniuk — lehet-e ily körülmények közt helyesen egy ily alkotásnak létesítésébe belefogni ? Vállalhatja-e a többség egymagában, az ellenzéki kritikának kizárásával, a nélkül, hogy e tárgyat minden szempontból itt meg lehetne világítani, mintegy házilag való elintézését e reformnak? Én azt hiszem, hogy ha a müveit világnak, az alkotmányos országok bármelyikének elfogulatlan tekintélyeit megkérdeznék, azok annak a felfogásnak adnának kifejezést, a mely különben az önök körében is több kiváló férfiú gondolata : hogy ily körülmények közt, ily parlamenti állapotban, ekkora horderejű, magának az alkotmánynak alapját érintő reformmunkát keresztülvinni nem helyes, az alkotmányosság szellemével meg nem fér. Ez állana akkor is, hogyha egy ideálisan jó, egy mindenki előtt kedves, minden méltányos és jogos igényt kielégítő, egy általános hozsannával fogadott megoldást hoznánk. De ebben az esetben annak a tartalmával, amit az országnak hoznak esetleg, ellensúlyozhatnák — nem a jogászi és alkotmányos felfogás mélységeibe behatolók előtt, de az impresszionälható közvélemény előtt a formai hiányt, akadnának akkor a közvéleményben áramlatok, melyek ezzel a betürágással szemben, aminek ők a mi aggályainkat neveznék, ráutalnának arra az áldásra, arra a nagy haladásra, melyet a kormány javaslata tartalmazna. De bocsánatot kérek, amikor olyan javaslattal állunk szemben, amelyet legjobban jellemez hallatlan tény, hogy a népjogok kiterjesztésére megindított parlamenti akcziót csak egy egész hadseregnek az oltalma alatt lehet keresztülvinni ; (Ugy van! Ugy van! a halóidalon. Mozgás a jobboldalon.) ha ilyen javaslattal lépnek a ház ós a közvélemény elé, akkor az a formai kifogás, amelyet felhoztam, nyer súlyában, akkor az a felelősség, melyet annak egyoldalú és házilag való keresztülvitelével magukra vállalnak, óriási mértékben nő, és akkor kétszeres kötelességünk felemelnünk ez ellen intő és tiltakozó szavunkat, mielőtt késő. És ez a magasabb kötelességérzet^ bírt rá minket arra, hogy itt megjelenjünk és némi formai ellentétbe jussunk eddig követett eljárásunkkal, habár hivek maradunk annak szelleméhez. T. képviselőház! Csak néhány vonással akarom megvilágítani azt, ami e javaslatban oly keserves csalódást okozott, amely keserves csalódásnak nyomát látjuk mindenfelé — adja Isten, hogy keservesebb tapasztalásokat e téren ne tegyünk. Énnek a javaslatnak, hogy ugy mondjam, jellemző vonása a kétféle korhatár, a 24, illetve a 30 éves korhatár. Ez a 30 éves korhatár a különböző társadalmi rétegekre való hatásában annyira különböző, hogy szinte kézzelfoghatóvá teszi annak az elkeseredésnek az okait, amelylyel lépten-nyomon találkozunk. A munkásosztály érdekében történik főleg ez a reform; a munkásosztály éi'dekében, melyet a 48-ik nagy alkotás még nem vehetett figye-