Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.

Ülésnapok - 1910-440

IO0 HO. országos ülés 1913 márczius 3-án, hétfőn. De a kormány nem akart változtatni a rendszeren és gátat vetni az egyoldalú faji politikának. Mintha az államot nem is az összes polgárok nyelvi és nemzeti különbségek nélkül alkotnák, hanem csak egyetlen egy faj, a magyar faj, mert az állami iskolákban a többi nemzetiségek nyelvét egészen kizárják. Többnyelvű állam vagyunk, kötelességük tehát az ország ügyeit és sorsát intéző köröknek, hogy összhangzásban e fogalommal és az ebből kifolyó egyenjogúsági elvvel, gondoskodjanak hazánk nemzetiségeinek felvilágosodásáról, az állami intézetekben is, a gyermekek anyanyelvén. Alaptörvényeinkben ez a nyelvi jogosultság kifejezést nyer. Az 1868 : XXXVIII. tcz. iskolai alaptörvény 58. §-ában előírja, hogy »minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást«. Az 1868 : XLIV. tcz. 17. §-ában igy rendelkezik (olvassa) : »Az állam s illetőleg a kormány által már állított, vagy a szükséghez képest állítandó tanintézetekben . . . köteles az állam a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együttélő polgárai az általok lakott vidék közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képezés kezdődik*. Ezt kívánja az általános haladás, a közművelődés, a közjólét, országunk népeinek boldogulása és az országnak felvirágzása. Ezen alapgondolattal összhangzásban kellett volna a kultuszkormánynak megfelelő intézkedéseket tennie, hogy a népoktatás nagy ügye biztos alapokon nyugodjék és a közmegnyugvás és a haladás a különféle nemzetiségek részére is biztosítva legyen. De ez a törvényjavaslat nemcsak nyelvi téren nem hoz orvoslást, hanem a tanítók illetményei tekintetében is nagyon hiányos, mert hiszen nem elégíti ki a jogos kívánalmakat. És itt mindenekelőtt arra akarok reflektálni, hogy a mostani rendezést hosszabb időhöz kell-e kötni vagy nem. Én azt szeretném ettől a törvényjavaslattól, hogy jó hosszú időre rendezze és elégítse ki a tanítók jogos igényeit és biztosítsa anyagi sorsukat. Igaz, hogy a tanítóság mai szellemi nívója még nem elég magas, de ehhez az szükséges, hogy a nivót emeljük, hogy képzettségét fokozzuk. Ehhez pedig a legjobb módszer az, hogy ne négyosztályu előképzés, hanem hat- és fokozatosan nyolczosztályu legyen, mert csak ily módon remélhető, hogy a tanítóság mind az oktatás, mind a nevelésügy terén sikerrel tölthesse be hivatását. Az embertanra, test- és lélektanra alapuló oktatást csak igy végezheti sikeresen. Nem elégíti ki ez a törvényjavaslat a tanítók igényeit azért sem, mert nem egységes a fizetés. ívem kell különbséget tenni férfi- és notanitó között és azután, — hogy itt futólag emlitsem, a felekezeti tanítókat se — annál is inkább, mivel köztük és az állami tanítók közt a törvénvjavaslatok különbséget statuálnak, már pedig ami általában a javadalmazást illeti, különbségnek helye nincs, mivel mindegyiknek ugyanaz a képzettsége van s mindegyiknek ugyanazt a munkát kell végeznie. Ami szerintem a legnagyobb sérelem, az épen a minősités, mert az az egyéni szabadságot érinti. Én e tekintetben ellenkezőleg, más álláspontra helyezkedem, mint a t. minister ur tette, különösen, mivel az automatikus előléptetés hive vagyok. Engedjük meg, a tanitó magamagát érvényesítse, Vannak nálunk igazgatói állások, van az iskolán kivül is tere, hogy munkálkodjék, ezenkívül van az irodalmi tér is, mindezek olyan nyilvánulások a tanítók részéről, amelyek őt képesitik arra, hogy előbbre menjen hivatali fokozatán. Az egyéni szabadság a legértékesebb kincse az embernek és én erre a tanítónál a legnagyobb súlyt fektetem, mert ő hivatva van jellemeket is nevelni, már pedig, amikor külbefolyás alatt áll, legyen az személyi vagy pártbefolyás, amikor neki magának meg kell hunyászkodnia, akkor bizonyára nem érlelődik meg benne az akarat és a képesség arra, hogy növendékeinek elhatározottságát és jellemének erejét fejleszsze. Előttem szólott Giesswein Sándor t. képviselőtársam részletes indokokat hozott fel s ez okból én igy csak nagyjában jellemezhetem a törvényjavaslatot. Nem szólhatok mind a kettőről, mert nagy különbség van a kettő között. Helyén lett volna akkor, amikor 1907-ben a népoktatás ügyét két törvény által rendezték, hogy e két törvényt egybefoglalják az 1868. évi iskolai alaptörvény módjára, természetesen a nemzetiségi egyházak autonómiájának teljes épségben való fentartásával és a népoktatásügyet egy törvénynyel egyöntetűen rendezzék. A felekezeti és községi iskolákról tehát majd akkor fogok általánosságban nyilatkozni, amikor a törvényjavaslat szőnyegen lesz. A jelen törvényjavaslatnak általam kifejezésre juttatott hiányait, mivel ezek alapvetők, nem találom a mostani törvényjavaslat keretébe beilleszthetőnek. Másrészről azonban nincs kilátásom arra sem, hogy a tanítók jogos kívánalmai a mostani tárgyalás folyamán elintézést nyerhessenek, különösen azért, mert a figyelmet most a küszöbön levő választási reform vonja magára. Ugy találom tehát, hogy az ő érdekükben is az áll, hogy e törvényjavaslat tárgyalása elhalasztassék; hiszen a törvény által kontemplált javadalmazás úgyis már ezen év január 1-től kezdődőleg lép hatályba, tehát nem esnek el a javadalmazástól azáltal, ha a törvény meghozatala kissé késik. Azért nyugodjanak meg ők is abban, a mint mondva van, hogy: a mi késik, nem múlik. Ha már egyszer hozzáfogunk hat év múlva egy olyan fontos törvény módosításához, tegyük meg ezt alaposan, és tegyük meg ugy, hogy az hosszu-hosszu időre orvoslást nyújtson minden irányban, hogy ezáltal hazánk népoktatásügyének fejlesztése és haladása bizto-