Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.

Ülésnapok - 1910-440

kkO. országos ülés 1913 márczius 3-án, hétfőn. 99' T. képviselőház! Különösen ragadott meg a vallás- és közoktatásügyi minister urat képviselő igazságügyminister ur azon nyilatkozata, hogy ő nem barátja ugyan az automatikus előléptetésnek, azonban a kiváló érdemeket igenis honorálni kell. (Elénk helyeslés.) Ezt teljesen magamévá teszem* és megvallom hogy nem egyszer, sőt majdnem mindennap találkoztam olyan tanitó urakkal, akik különösen hangoztatandónak mondták azt, hogy automaticze léphessen elő kivétel nélkül mindenki, és többnyire hozzátették hamiskásan, hogy »hiszen máskülönben majd azokat fogják előléptetni, akik korteskednek«. Ámde megfigyeltem, t. ház, hogy ez ellen épen azoknak volt kifogásuk, akik maguk is korteskedtek, (Ugy van ! ügy van !) és emiatt elhanyagolták az iskolát, — természetesen akkor a saját meggyőződésük kedvéért korteskedtek — és amikor az iskola elhanyagolása miatt megbüntették őket, akkor azt mondták, hogy politikai áldozatok, (ügy van ! ügy van !) Még egy körülményt nem hagyhatok megemlítés nélkül. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon szivesen láttam volna, ha e törvényjavaslatból elirnináltatott volna a lakáspénzekre vonatkozó divergens intézkedés. (Élénk helyeslés.) Tényleg áll az, amit az igen t. előadó ur felemiitett, hogy a felekezeti tanitók legnagyobb részének megvan természetben a lakása, és azért ezeket alig érinti az illető szakasz. Nagyobb részüknek igenis megvan a lakásuk, de azon a kisebb részen sem szabad sérelemnek esnie, mert azt hiszem, hogy a törvényhozásnak nem az az intencziója, hogy bárkit is mellőzzön, (Elénk helyeslés.) hanem hogy mindenkinek egyenlő mórtékkel mérjen. (Elénk helyeslés.) Ezzel be is fejezhetném szerény felszólalásomat, ha nem tartanám szükségesnek az egyenlőség kérdésére vonatkozólag még egy körülményt felhozni. (Halljuk!) Rendkívül örülök, hogy ugy az előttem szóló t. képviselő ur, valamint az elnöki intézkedés is azt czélozta, hogy a két törvényjavaslat együttesen, kapcsolatosan tárgyaltassék, annál is inkább, mert az időszaki sajtóban azt hallottuk hangoztatni, hogy mindenekelőtt az állami tanitók lennének kielégitendők; itt-ott a bizottsági tárgyalások alkalmával is ilyen húrokat pengettek, hogy először elégitsük ki az állami tanitókat. De hiszen az a 21.000 hitfelekezeti és községi tanitó épen olyan szolgálatot tesz a magyar államnak és a nemzeti fejlődésnek, mint az állami tanitó, (Elénk helyeslés.) és szomorúan állana a magyar népnevelés ügye, ha ellenkezőleg volna. (Ugy van,! Ugy van !) Egy pillanatig sem kételkedem, hogy túlnyomó részük megteszi a kötelességét, és szomorú volna, ha nem tenné meg. En volnék az első, aki az államhatalmat arra kérném, hogy legyen bár akármilyen felekezetű, legyen bár az én vallásombeli, azt a felekezeti tanitó büntessék meg, ha kötelességének nem tesz épen ugy eleget, mint az állami tanitó. (Elénk helyeslés.) Hangoztatom, hogy adjuk meg annak a népnek a lehetőséget arra, hogy értse is meg azt, amit tanul; hogy az iskolában ne csupán szavalni és énekelni tanuljon, — amire azután azt mondják, hogy magyarul szaval, magyarul énekel — hanem oktassák, neveljék, és ha azt igazán megszerezte, és ha elvégezte azt az iskolát abban a szellemben, amint annak lehetőségét a magyar törvény neki megadja, akkor igenis czélját éri a népnevelés. A fődolog az, hogy ennek a hazának lelkiismeretes, becsületes hazafiakat neveljünk, bármily nyelvűek, bármily vallásnak legyenek is, de egy szívvel, egy lélekkel ragaszkodjanak a hazához. (Éljenzés és taps.) T. képviselőház! Körülbelül befejeztem beszédemet és báró Eötvös József szavaival zárom, aki azt mondta 1868-ban, hogy ha mi a szivre hallgatnánk, mindnyájan megszavaznék az öszszes kívánalmakat, de a sziv mögött áll a kétszer kettő négy, és ezzel számolnunk kell. Azok után, a miket a vallás- és közoktatásügyi ministert képviselő igazságügyminister ur mondott, én teljesen meg vagyok nyugodva és annál a bizalomnál fogva, amelylyel a kormány iránt viseltetem, mindkét törvényjavaslatot elfogadom általánosságban a részletes tárgyalás alapjául. (Elénk helyeslés és éljenzés. A szónokot számosan üdvözlik.) Szojka Kálmán jegyző: Damián Vazul! Damián Vazul: T. ház! Midőn a törvényjavaslathoz szólok, mindenekelőtt kijelentem, hogy magam is azok sorában kívánok lenni, akik a tanítót a népoktatás fejlesztésében hathatós tényezőnek ismerik el. Mondva is van, hogy a tanitó tulajdonképen az iskola, mert ő önti bele a szellemet, az életet. Egyetértek azokkal is, akiknek az a felfogásuk, hogy a maga magasztos hivatását csakis ugy végezheti jól, ha anyagi gondok nem akadályozzák a népnevelés problémájának a megoldásában. De, t. ház, egymagában a tanitó anyagi helyzetének a javulása még nem biztosítja a népoktatás sikerét, szükséges még egy másik tényező is, amelynek segítségével azután a tanitó csakugyan végezheti azt a jelentős kötelességét, teljesítheti hivatását és ez a tényező abban rejlik, hogy a tanítás a gyermekek anyanyelvén végeztessék. A törvényjavaslat a tanítóság anyagi érdekeit részben felkarolja, de a nyelvi kívánalmakat egészen figyelmen kívül hagyja. Hogy mennyire fontos a népoktatás általános előmozdításában a nyelv kérdése, ezt többszöri felszólalásomban, különösen az 1911. és 1912. évi költségvetés tárgyalása során bővebben indokoltam. Ugy látszik, hogy a jelenlegi kultuszkormány sem akar okulni a múlt szomorú tapasztalatain, hogy az 1907 : XXVI. t.-c. rendelkezéseiben olyan módosításokat is javasoljon, melyek felkarolnák hazánk összes néjieinek kulturérdekeit. Csakis e két tényező együttesen adja meg az iskolának azt a hathatós erőt, hogy az országot reformálhassa.