Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-426

•152 426. országos ülés 1912 deczember 13-án, pénteken. nem akarja. (Igás

I Ugy van!) Én, mint e" padokon ülő román képviselő, köszönettel tartozom a kormánynak és csak arra kérem, hogy továbbra is ily irányban haladjon és meg lehetnek győződve róla, hogy a román nép nemsokára megérti ezen románok szavát és követni fogja. (Éljenzés. Felkiáltások: Adja Isten!) Ha tehát a kormányférfiak ily lojálisán beszélnek a nemzetiségi kérdésről, bizonyára jó volna, ha ezek az enuncziácziók volnának a közös megértésnek, a testvériségnek virágfakadásai, volnának az az alap, amelyen biztos kézzel megalapíthatjuk dinasztiánk boldogságát és dicső Magyarországunk másik ezeréves fennállását. (Tetszés és éljenzés.) Bizalommal lévén a kormány iránt, a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés. A szónokot számosan üdvözlik.) \ Elnök: Szólásra következik? Gr. Draskovich János jegyző: Cserny Károly! Cserny Károly: T. ház! Minthogy abban a nézetben vagyok, hogy ideje volna a költségvetési vitát befejezni, legnagyobb részét annak, amit e felszólalásomban a kultúrpolitika egyes intézményeiről szándékoztam elmondani, mellőzöm, és csak egy-két kívánságnak kifejezésére szorítkozom. Az első az, hogy arra kérem a t. vallásos közoktatásügyi minister urat, hogy méltóztassék az ország nyugalmára és a felekezeti békére való tekintettel a hajdudorogi egyházmegyének végleges főpásztorát minél előbb minden akadály félretolásával kinevezni és ebbeu lehetőleg gyorsan és véglegesen határozni. Mert én magam is, ki e kérdés iránt érdeklődtem és állandóan érdeklődöm, látom, hogy minél tovább •halogatjuk ezt a kinevezést, annál nagyobbak lesznek az egész vonalon folyó mesterséges izgatások. Egészen színmagyar községek élére, melyekben senki egyáltalában egy román szót nem -tud, az eddigi egyházmegyei igazgatás román férfiakat állított, kik az egész községet belevinni igyekeznek abba, hogy ha az anyanyelvük magyar is, azért ők egyházi hovátartozandóságuk révén románok, minthogy évszázadok óta ahhoz az egyházhoz tartoznak. Innen vannak azután azon {jelenségek, melyekről ma is hallottunk és ennek orvoslására más mód abszolúte nincs, mint legyőzni azokat a különben is, azt hiszem, csekély jelentőségű nehézségeket, melyek a kérdésnek útjában állanak és kinevezni a püspököt. A másik, amire ezzel a kérdéssel kapcsolatosan felkérni óhajtottam a t. minister urat, az, hogy az egyházmegyei székhely kérdését, mely formailag meg van ugyan oldva a tradiczióknak megfelelőleg a pápai bullában, ugy méltóztassék megoldani, hogy azok a nagy kulturális érdekek, melyek ehhez az uj alkotáshoz fűződnek, kárt ne szenvedjenek. Annak a papságnak, a püspöknek és egész környezetének olyan helyre kell kerülniök, hol a kultúrától nincsenek elzárva. Mert ha az a papság, mely eddig különböző egyházmegyékhez tartozott, az eddigi régi kultúrával bíró székhelyekről, melyekre zarándokolt, ahol tanult, ahova segítségéért, tanácsért, útbaigazításért fordult, most kénytelen volna, mihelyt az uj intézmény létesült, olyan helyen gyülekezni és tartózkodni, oly helyen neveltetni a családját — mert hiszen ezek a papok családos emberek — hol kultúra egyáltalában nincs, hol az talán csak évtizedek múlva lenne megteremthető, akkor ez az egész intézménynek igen nagy ártalmára volna. Gondoljuk meg, hogy annak idején az erdélyi református püspök, Szász Domokos milyen nagy küzdelmet folytatott, milyen egyenetlenséget és viszályt idézett fel a saját egyházmegyéjében, sőt az egész református világban azzal a törekvésével, hogy Nagyenyedről, melyről pedig nem lehet mondani, hogy kultúra nélküli város, elvigye a papképző intézetet Kolozsvárra. Mert abban a nézetben volt, hogy a papképzésnek lehető magas nivója oly életbe vágó érdeke a református egyháznak, hogy koczkáztatta a kerület nyugalmát és a legnagyobb megtámadtatásoknak kitette magát, de keresztülvitte ezt tisztán az egyház érdekében. Igaz, hogy némelyek talán abban a nézetben vannak, hogy a katholikus papképzés természete nem olyan, mint a reformátusoké. Ebben van is valami. Ne felejtsük el azonban, hogy ebben az esetben tulajdonképen a keleti egyház egyik ágáról, a Rómával egyesült keleti egyház egyik megyéjéről van szó, ahol a papok nősülése meg van engedve, ahol tehát a papok, akik mint pályavégzett papnövendékek családot alapítanak, nem nevelhetők a világtól olyan elszigetelten, hogy azután abban a helyzetben, amelybe később kerülnek, fel ne találhassák magukat. Azt hiszem, egyáltalában sok szó fér a katholikus papképzéshez is, vájjon helyes-e, hogy az a katholikus papnövendék annyira távol tartatik a külvilágtól, mert igen sok összeütközés, igen sok kellemetlenség, amely később a hivek és a pap között előfordul, épen annak rovására írandó, hogy a papnevelés ilyen elszigetelt helyzetben van. De a fenforgó esetben mindenesetre óriási hátrány volna az uj egyházmegyére, az intézményre, annak felvirágzására, ha a kultúrintézményektől, könyvtáraktól és attól az egész milieutől, amelyet kulturális milieunek nevezünk, távol helyeztetnének el a püspöki székhely, a papképző és mindazt, ami ezzel az intézménynyel összefügg. Egész rövidséggel még csak egy kérést kívánok intézni a t. minister úrhoz, amelyet két évvel ezelőtt mondott költségvetési beszédemben már szintén felhoztam, t. i. hogy méltóztassék a minister urnak és az egész kormánynak a legkomolyabban foglalkozni azzal, hogy a magyarajku görögkeletiek egyházi kérdései és egyházmegyei szervezésük kérdése végre szintén megoldassák, mert az e tekintetben ma fenn-