Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.
Ülésnapok - 1910-426
Í26. országos ülés 1912 t Egy másik körülmény, amely a tanitóhiányt előidézi, a fővárosi iskoláknak szaporítása. A főváros a perifériáktól, minden évben elvon körülbelül 100 tanítót; és mivel épen a főváros nagyon jól dotálja a tanítóit, ez által természetesen elvonja a vidéktől a tanítóknak színejavát. En nagyon szerettem volna, ha a fővárosnak az az igyekezete, hogy tanítóképző intézetet állítson fel, sikerült volna, mert ezáltal nem vonta volna el a tanítókat az állami tanítóképző intézetektől, pedagógia tekintetben pedig, azt hiszem, rendkívül előnyös lett volna, mert a fővárosban egy olyan előkelő kiállítású tanítóképző intézet létesült volna, amely az idegenek előtt bizonyára dicsőségére vált volna a tanítóképzésnek. Egy másik momentum is van, amely a tanitóhiányt bizonyítja, az, hogy sok osztatlan népiskolákban most is 120—140 tanuló van. Pedig az iskolafentartók szívesen alkalmaznának tanítót, de nem kapnak. Azokivül még most is van 600 olyan iskola, ahol tanítói oklevéllel nem biró tanítók tanítanak. Ez nem azért van, mintha az iskolafentartók nem alkalmaznának okleveles tanítókat, hanem azért, mert nincsen tanitó. Laikus ember előtt természetesen olyan furcsának fog tetszeni az, hogy most, mikor 3000 okleveles tanítónő van állás nélkül, mégis egy bekövetkezendő tanitóhiányról beszélünk. — Ez azonban — nem segit a dolgon, mert hiszen azok a tanítónők nem mennek tanyákra, nem mennek szívesen falvakba, és sok oly község van, amely körülményeinél fogva nem alkalmazhat nőtanitót. Azonkívül a deczemberi és júniusi pályázatoknak tömkelege, sokasága se téveszszen meg minket, mert hiszen igaz, hogy minden állásra százával, meg ezrével pályáznak; de kik? Azok, akik jobb álláshoz akarnak jutni, tehát már állásban levő, kinevezett tanítók pályáznak, ugy hogy ez a körülmény nem jelenti azt, mintha olyan nagy bőségében volnánk a tanítóknak. Azért nagyon dicséretreméltó az az igyekezet, hogy pl. Zilahon egy uj tanítóképző intézetet akar a minister ur felállítani, mert hiszen, hogy a tanitóhiányon segítsünk, több uj intézetet kell felállítani. S hogy mennyire szivén viseli a minister ur a tanítóképzés ügyét, különösen kitetszik abból, hogy az idén a szakfelügyeletet is úgyszólván már életbe léptette, amennyiben azt tapasztaltam, hogy a költségvetésben egy szakfelügyelő fel van véve. En tudom, hogy a minister ur ő exczellencziája meggyőződött arról, hogy a tanfelügyelői kar, amelynek érdemességéhez igazán szó sem férhet, és amelyet épen ő becsül meg legjobban, mert kilátásba helyezte a budapesti és pest megyei tanfelügyelőknek az ötödik fizetési osztályba való kineveztetésüket, de fizikailag lehetetlen, hogy a tanfelügyelői kar egyszersmind a tanitóképzőintézeteket is látogassa, amikor az 1907 : XXVI., XXVII. t.-cz. rendelkezései folytán a törvénynek csak ugy czember 13-án, pénteken. 451 tudnak eleget tenni, ha uj tanfelügyelői köröket létesítünk, ha az iskolalátogatók intézményét létesítjük, és ezzel megadjuk a feltétlenül kívánatos nagy személyzetet. A pedagógia történetében tehát rendkívül nagy esemény az, hogy ezt a dolgot a t. minister ur a kezébe vette és fejleszti. (Helyeslés.) Befejezésül még néhány szót akarok gzólni arról, ami mindnyájunknak dédelgetett kincse, még pedig a színészetről. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy ugy a fővárosi, mint a vidéki szinészet, amelyről legalább én a történelem tanítása alkalmával mindig kimutattam és kötelességem volt kimutatni, hogy voltak idők, amikor a magyar nyelvet hazánkban csak a köznép és a színészek tartották fenn, amely tehát nemcsak kulturmissziót teljesít, de nemzeti: missziót is, mondom, hogy ugy a fővárosi, mint a vidéki szinészet oly bajokkal küzd, amelyekre nézve kötelességünk orvoslásról gondoskodni. Különösen nagy baj, hogy a vidéki szinészet nincs törvényhozásilag biztosítva és rendezve. Igaz, hogy rendkívül sokat segit a t. minister ur a színészeken, hiszen 135,000 koronát kapnak. az igazgatók segélyezésül; de egy furcsa statisztikára bukkantam. Kapnak ugyanis 135.000 korona segélyt, de az utazás egyik állomásról a másikra nekik 145.000 koronába kerül. Igazán komikum és szinte furcsának látszik, hogy amit az állam az egyik kezével ad, azt a másik kezével elveszi. A vidéki színészetnek rendkívül nehéz a helyzete. Először is az igazgatók nem győzik fizetni a mai gázsit, kénytelenek a fővárosi színházak repertoirját játszani, kénytelenek évenként tizenhatszor vagy húszszor elköltözni egyik állomásról a másikra. Ha ezen segíteni akarunk, azt csak ugy tehetjük, hogy addig is, amíg nagyobb dotácziót tudunk adni, a kereskedelemügyi minister ur gondoskodjék arról, hogy a színészek és igazgatók akkor, amikor egyik állomásról a másikra mennek, tehát nem privátutazások alkalmával,- rendkívül nagy utazási kedvezményekben részesüljenek, i Ezzel, t. ház, kimerítettem azt, amit elmondani akartam. Befejezésül legyen szabad még csak azt kijelentenem, hogy én, aki a kormány működését oly közeitől láttam, meggyőződtem róla, hogy a kormányférfiak a legnagyobb jóakarattal vannak eltelve az iránt, hogy a. haza minden polgárát megelégedetté tegyék: Ami specziálisan a román nemzetiségi politikát illeti, meg vagyok róla győződve, hogy á nemzetiségi pártban levő románok is nemsokára átlátják, hogy a kormány kész a való, az igaz, az indokolt sérelmeket meghallgatni ós orvosolni. (Helyeslés.) A t. ministerelnök ur erről már nyilatkozott; gyönyörűen nyilatkozott erről gróf Tisza István elnök ur. Mindenki, aki itt; van a vezető férfiak közt, minden alkalmát megragadott, hogy kimutassa, hogy a nemzetiségek kultúráját, nyelvét, egyházát senki bántalmazni 57*
