Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-426

442 Í26. országos ülés 1912 deczember i'á-án, pénteken. levegőt és világszerte neves ember lett. Ott van Cosbuc Gheorghe, úgyszólván az egész világnak büszkesége, akiről a magyarok mondják, hogy a románok Petőfije ; kénytelen volt innen kivándorolni, mert itt semmire sem juthatott volna. Általában /igen becses emberanyag kénytelen Romániába kivándorolni, minthogy itt méltó elhelyezést nem talál. Ilyen körülmények között a nemzetiségeknek, azt hiszem, igenis, joguk van követelni azt, hogy azokból a fillérekből, amelyekhez ők is hozzájárulnak, az ő kultúrájuknak is juttassanak a megfelelő arányban. T. képviselőház ! Még csak a ministerelnök urnak egyik kijelentésére óhajtok reflektálni. A ministerelnök ur, hogy Vajda Sándor beszédének hatását ellensúlyozza, azt mondta, hogy Romániában visszaélések történnek és emiitette az Universul egyik czikkét. A ministerelnök ur ebben tévedett, a czikkét e lap csak ismertette Basilescu egyetemi tanárnak, mert Basilescu tanár azt mondta, hogy nekünk — a román nemzetnek — nem lehetnék ideális czéljaink, nem küzdhetünk nemzeti ideálokért, mert ezt' megkakadályozza annak a három millió erdélyi románnak törhetetlen hűsége a Habsburg-ház és hazája iránt. Igen, a tény az, hogy mi irányítjuk Románia politikáját a monarchiával szemben, mert tudják rólunk, hogy itt egy oly nép él, amely törhetetlenül ragaszkodik hazájához és az uralkodócsaládhoz. (Élénk helyeslés.) Ezt lett volna kötelessége kiemelni a ministerelnök urnak. Az önök dicséretéül hozom fel,- hogy Ba,silescu azon panaszkodik, hogy mindenféle ideál hajótörést szenved az önök törhetetlen hűségén. Ezzel áttérek a kultusztárcza taglalására. Most, mikor először szólalok fel, ki kell jelentenem, hogy mély fájdalommal veszek részt a vitában. Az 1868-iki törvények megalapozták az állam alkotmányát és fontos, nagy elvet nyertek, úgyszólván kodifikálást, a tanszabadság, a vallásés lelkiismereti szabadság. Ezen törvények az idők folyamán csorbát szenvedtek, ujabb törvényekkel hatályon kivül helyeztettek, ugy hogy most be kell vallanunk, olyan viszonyok és körülmények között vagyunk, ahol a nemzetiségi, különösen a vallás- és közoktatásügyi kormányzat terén agitáczióknak és örökös emoczióknak és harczoknak vagyunk tanúi. Hallották önök Giesswein Sándor képviselő ur beszédét is, meglehetős tetszéssel fogadták annak a nagy elmének igazán tudós fejtegetéseit. ő kijelentette, hogy feltétlenül szükségesnek tartja, hogy az 1868. évi XLIV. t.-cz. szelleme hassa át a közoktatást; szükségesnek tartja, hogy a nemzetiségek nyelvének nagyobb tér nyíljék és hogy a nem magyar kultúra, a nemzetiségi kultúra is ápoltassék. Ámde különösen ma, az Apponyi-féle törvények uralma idején, nem mondok ujat, nem is arrogálok magamnak nagy tapasztalatot, de ahol csak megfordultam, akivel csak beszéltem, szentszékek képviselőivel, valamenynyien azt 'mondják, hogy mióta ez a törvény megvan, azóta örökös a harcz köztünk és már nem többé a kultuszminister ur között, hanem az inaugurált uj hatóságok között, mert a jegyzőtől föl, a közigazgatási bizottságig mindenki hivatottnak tartja magát beleavatkozni a tanügybe, az a szolgabíró, akinek nem az a hivatása, hogy a tanítót megrendszabályozza, az a' közigazgatási bizottság, amely politikai és helyi gazdasági orgánum kellene hogy legyen, szintén befolyást akarnak gyakorolni és már most azoknak a hatóságoknak, akik oly nagy érdemeket szereztek az iskolák és az egyházak föntartása körül, akik nehéz időkben a kultúrát fejlesztették, azok folytonos hadilábon kell hogy álljanak ezekkel az uj tanügyi hatóságokkal. Ami a tanítókat illeti, azok mind maguk között vannak. Ehhez képest nem tudják sohasem, hogy, ha az egyházi hatóságnak eleget tesznek, vájjon eleget tettek-e a tanfelügyelő és az u, n. Ápponyi-féle törvény követelményeinek. Felettük lebeg mindig a Damokles-kardja és igaz hogy tanítanak magyarul, azonban abban nincs semmiféle köszönet, (Ugy van ! Ugy van !) mert azokat a szavakat, amelyeket elsajátítanak, azokat az énekeket, amelyeket elénekelnek, hamarosan megint elfelejtik. Azonban nagy hátrány ez most, amikor a megélhetés olyan óriási nehézségekkel jár, amikor az embernek, úgyszólván még a kisiparosnak is a tökéletességig kell hogy vigye ismereteit, nagy hátrány, hogy a mi gyermekeink ezeket az elemi ismereteket sem sajátíthatják el, mert a magyar nyelv tanítása igen nagy időt vesz igénybe. Higyjék el nekem, én elismerem, hogy a magyar nyelv nagyon szép, de rendkívül nehéz. Érezzük mi, akik mindig magyarul tanultunk, érzem magamnál, másoknál is, akik mindig magyar iskolákba és főiskolákba jártunk, mi sem tudjuk olyan jól, mint, a tősgyökeres magyarok, mert nehéz ez a nyelv. Mostan hogyan követelhetik ezt azoktól a csemetéktől, akik otthon is el vannak foglalva és alig jut idő arra, hogy legalább az ábécét és az írást, olvasást elsajátítsák ? Ezen a rendszeren feltétlenül változtatni kell, ha azt akarjuk, hogy az iskola áldás legyen arra a gyerekre, nem pedig átok. T. képviselőház! Azt is. mondják, hogy íme az iskolákra sokat adunk. Hát mit használ az, amit kap az a tanító az államtól, ha örökös bizonytalanságban van ? Ami pedig a papi kongruát illeti, határozottan merem állítani, hogy mindaddig, amíg az a kongrua nem reáljoga annak a papi állásnak vagy parochiának, az nem lesz úgyszólván áldás, hanem kárhozat az illetőre. (Mozgás és dlenmondásoh.) Hogy milyen visszaélésekre vezethet az, hogy a ministerium hatáskörébe utaltatott annak megállapítása, hogy mikor foszthatja meg az illetőt a kongruától, erre kirívó példák vannak. Nekem vannak eseteim, amelyeket megnevezek, mert annyiszor akartam azok orvoslását, anélkül, hogy eredményt értem .volna el. Megtörtént, t. ház, egy eset Tomóváii- régebben Ternován, hogy egy parasztember elment a lelkész-