Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

Í2Í, országos ülés 19Í2 deczember lí-én, szerdán. 423 társam, hogy ehhez pedig semmi közöm. Nem : akarok ennek a dolognak részleteibe belemenni, csak arra akartam felhívni a képviselő ur figyelmét, hogy mikor nemzetiségi elnyomatásról és üldözésről beszél, épen a mai napon, talán ajánlatos, ha egy pillanatra dél felé tekint és megnézi, hogy hogyan inaugurálnak ott egy nemzetiségi politikát. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) Ezzel a t. ház engedelmével egész röviden áttérek arra, amit a kultusztárcza keretén belül elmondani szándékozom. (Halljuk ! Halljuk !) T. ház ! Ugy Giesswein Sándor t. képviselőtársam, mint Mártonffy Márton t. képviselőtársam felszólalásában is hangot kapott és megnyilatkoztak épen azok a szempontok, melyek kulturális életünknek igen fontos tényezőit, a tanárokat és tanitókat ma elkeseredésbe viszik, melyek velük igen keserű szavakat mondatnak. T. ház ! Ezen kérdések felett nem szabad higgadtan, nyugodtan, őket komolyan nem véve napirendre térni, hanem meg kel] keresni ezen jelenségeknek azon belső összefüggését, melyben a mi általános közállapotainkkal vannak. Mert ne méltóztassék azt hinni, hogy mig egyrészről a tanárok és tanitók fokozatos elkeseredésében csak osztályharczot és bérmozgaímat akarnak látni a radikálisok, egy oktalan fészkelődést a konzervatív áramlat képviselői, ne méltóztassék azt hinni, hogy ez a kérdés tisztán csak anyagi kérdések komplexusa. Ez a kérdés összefügg és itt talán olyan kérdést kell megérintenem, mely az idő előrehaladott voltánál fogva nem nagyon alkalmas a kifejtésre, (Halljuk! Halljuk!) de mégis egy pillanatra néhány szóval precziziroznom kell — öszszefüggésben van azon általános helyzettel, mely Magyarországon a kulturális élet tekintetében megnyilvánul. Talán merésznek fog tetszeni az állitásom és ellenszenvet fog kiváltani, de mégis a kultusztárcza tárgyalásánál kötelességszerüleg ki kell mondanom, hogy Magyarországon a kultúra munkája és a kultúra munkásainak munkája nem részesül azon általános szeretetben és komoly megbecsülésben, mely feltétlenül szükséges volna. (Ellemnondások.) Én nem akarom ezt a jelenséget oly dolgokra visszavezetni, mint általánosságban szokás. Én ebben a mi társadalmi fejlődésünk egy nagy bajának megnyilatkozását látom, és talán az első pillanatra különösnek fog tetszeni, ha azt mondom, hogy ez is összefüggésben áll a mi társadalmi fejlődésünk legnagyobb és legégetőbb bajával, azzal, hogy nálunk a középosztály nem tud kialakulni, a középosztály felfogása, a polgári önérzet, a polgári öntudat, a polgári munkának önmaga által komolyan vevése nem tud abban a mértékben kifejlődni, mint az mindenütt a nyugaton volt, mint ez minden fejlődésnek elengedhetetlen előfeltétele. Ez, t. ház, igy majdnem paradoxonnak tetszik ; de méltóztassék körülnézni és konstatálni, hogy a mi polgári osztályunk, mely most az utolsó években gazdaságilag és kulturálisan már annyira I fejlődött, hogy a nemzeti fejlődésnek integráns része lett, mennyire fél attól, hogy mint polgárság számbajöjjön, mennyire fél attól, hogy a maga polgári öntudatát, önérzetét, a polgári megbecsülést a közélet minden faktorába belevigye, és mennyire természetes, hogy ennek rovására a kulturális életnek komolysága is áldozatul esik. Méltóztassék a mi polgári társadalmunkra egy pillantást vetni és megnézni, hogy nálunk milyen hihetetlen, minden más országban lehetetlen fejlődés indult meg, mely alig hogy egy polgári osztály kezd kifejlődni, ezen polgárságnak felfelé és lefelé elszakítja a részeit Nyugaton a polgári osztályhoz való tartozás mindenkiben, aki hozzátartozik, mély önbecsülést szül, melynek folytán senki sem akar más lenni, mint a mi, büszke a maga polgári létére, és arra, hogy egy nagy múlt áll a háta mögött. Nálunk, méltóztassék körülnézni — nem akarok parodisztikus lenni — jobbról és balról polgári családjaink sarjadékai miként élnek, miként félnek attól, hogy szüleik polgári exisztencziáját folytassák. Az egyik oldalon — én egyenlő mértékkel mérek és igen jól tudom, hogy ebben rendesen bizonyos felekezeti egyoldalúságot vélnek látni —, de méltóztassék megnézni, itt Budapesten és minden más nagy városban régi és előkelő czégek fiai, régi és előkelő polgári családok gyermekei milyen görcsösen kisértik meg, hogy — nem is tudom a helyes kifejezést — gentry-imitátorok legyenek, (Derültség.) hogyan félnek attól, hogy olyan poziczióban legyenek, amely pedig megfelel az ő osztályuk tradiezióinak. A másik oldalon nézzük, hogy nálunk a polgári munkának mi a közéleti jutalma ? Egy abnormális dolog : nálunk a polgári munkáért való jutalom gyanánt nemesítéseket és czimeket osztogatnak. Hát méltóztassék ezeket a dolgokat nem a maguk felületes mivoltukban, nem a maguk humoros részében tekinteni, mi fejlődik és mi fog kifejlődni ebből ? Hiszen, kérem, a nemesség és a nemesség pozicziója a történelmi fejlődésnek egy része, de a múlt történelmi fejlődésének, amelynek megvan az értéke mint a fejlődés históriai integráns része, és amelylyel szemben a polgári osztály épen a jogegyenlőséget, a polgári fejlődést képviseli. És mi történik ? Azoknak, akik eljutnak gazdasági munkájukkal arra a fokra, hogy bizonyos pozicziót érnek el, nincs más vágyuk, mint az, hogy olyan czimet, olyan rangot kapjanak, amely épen polgári hagyományaikkal polgári, munkájukkal áll ellentétben. Hogyan lehet akkor a kultúrának megbecsülését kívánni ? A külföldön a polgárság vetélkedik abban, hogy a szellemi munka kiválóságait mindazzal a megbecsüléssel fogadja, amely méltán megilleti. De méltóztassék megnézni, nálunk előkelő polgári családok próbálnak-e megnyerni egyetemi tanárokat, tanárokat, a kulturális életben kiválókat a maguk vacsorái, estélyei részére ? Oh nem !