Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

4-24. országos ülés 1912 deczember 11-én, szerdán. 415 A kérdés, amelyet a t. ház és a t. minister ur figyelmébe ajánlok, nem uj, száz esztendőt is meghaladó idő óta napirenden van az. Az örmények körülbelül a XIV. században Arméniából — mintegy negyvenezer család — az orosz üldöztetés elől menekülve részben Lengyelországban, részben Moldva-Oláhországban telepedtek meg. Abban az időben az örménység görög-keleti vallású volt, mert Ázsiában azon a részen az volt az uralkodó vallás, azt követték. Minas püspök vezetése alatt egy nagy csoport elhagyta Oláhországot, a Havasalföldet, elhagyta pedig azért — ez egy nagyon érdekes mozzanat — mert a havasalföldi oláh görög-keleti egyház követelte, hogy az örmény ritus az oláh egyházba olvadjon bele. Ezek tehát hithűségből, hitük megóvása czéljából bejöttek Erdélybe, letelepedtek Csik megyében, Gyergyó vidékén, még mindig Minas püspök, a görög keleti püspök vezetése alatt. Az akkori pápa figyelemmel lévén ezeknek az örményeknek nagy hivatására, elküldte Oxendius Verzerescu püspököt, aki római katholikus volt, hogy nézzen széjjel, vájjon nem lehet-e ezeket az örményeket a római katholikus egyháznak megnyerni. Úgyis történt, hogy ennek az igazán apostoli buzgalmu férfiúnak sikerült nemcsak az örménységet, a disunitusokkat megnyerni a római katholikus egyháznak, hanem magát a püspököt, Minast is megnyerte, aki megkapta Rómából a felszentelési engedélyt s fel is szenteltetett római katholikus örmény szertartású püspökké. S ez igy tartott még hosszú ideig, hogy mindenkor Episcopus Armenorum Transsylvaniáé czimet kaptak és ezzel éltek is ezek az örmény püspökök. Tartott ez egészen addig, amig egy alkalommal meghalt az egyik püspök és a Gyergyószentmiklóson tartott örmény zsinat nem tudott megegyezni a választásban, hanem a római kúriához fordult, hogy az adjon neki püspököt. A római kúria küldött is egy püspököt, és az kormányozta nemcsak az örményeket, hanem, mivel az erdélyi latin szertartású püspököt száműzték, maga a pápa és az akkori kormány ezt az örmény püspököt bizta meg az erdélyi latin szertartású egyház kormányzatával is. Ebből az a furcsaság állott elő, hogy mikor báró Mártonffy György lett erdélyi püspök és szünetelésbe jött az örmény szertartású püspökség, báró Mártonffy püspök ugy okoskodott, hogy hiszen ha az örmény püspök kormányozhatta az erdélyi latin szertartású egyházmegyét, akkor én is kormányozhatom az örmény szertartású egyházat. Abban az időben azonban még annyit megadott, hogy egy-egy vikáriussal, vagy főesperessel láttatta el az egyházmegye ügyeit, s tudjuk, hogy erdélyi gyakorlat szerint, az ottani részekben, egészen más jelentősége van a főesperesnek, mert az ott tulaj donképen fungens előljáró volt, aki adminisztráozióval is foglalkozott. Később, III. Károly király idejében, ez a kérdés még aktuálisabb lévén, ő 12.000 rhénus forintot engedélyezett évi dotáczióul a visszaállítandó katholikus püspökségnek. Mária Terézia ugyanezt megerősitette. A viszonyok és körülmények folytán azonban ez az ügy hosszú időre elaludt. Csak ujabban kezdett ismét mozgolódni az örménység s ha jól emlékszem, 1910 végén, a kultuszminister úrhoz egy nagy küldöttség memorandumot nyújtott be, a amelyben az örmények kérelmezték a püspökség visszaállítását. T. képviselőház! En ilyen messzire nem megyek s őszintén megvallva, nem is tartom szükségesnek, hogy a püspökség visszaállittassék. Érintkezésbe léptem gróf Majláth erdélyi püspök úrral, aki nemcsak kiválóan meg van elégedve az ő örmény híveivel, örmény egyházaival, hanem igazán a legmagasztosabb érzelmekkel viseltetvén irántuk, kijelentette nekem, levélben is, hogy készséggel támogatja az örményeknek azt mozgalmát, hogy egy vikariátus állittassék ott fel. A módját is meg tudnám találni ennek, amint én a püspök úrral e kérdést megtárgyaltam. Hiszen az erdélyi káptalanban van egy kanonoki stallum, amely a mindenkori kolozsvári plébánost illeti ; miért ne lehetne tehát beállitani egy ilyen stallumot állami dotáczióval, annál is inkább, mert hiszen a költségvetésből magából látom, hogy az erdélyi káptalannak 11.000 egypár száz korona adatik segélyképen, valószínűleg épen egy ilyen káptalani tag jövedelmének kiegészítésére. En tehát bizalommal és tisztelettel kérem a kultuszminister urat, méltóztassék módját találni annak, hogy egy ilyen kanonoki állás akként szerveztessék, hogy a kinevezendő kanonok a szamosujvári egyházban lakván, gondozza az örmények hitéleti ügyeit. Nem nemzetiségi kérdés ez, t. ház, hanem hitéleti kérdés, melylyel igazán azt a remek, azt a magasztos, azt a szép keleti ritust akarják fentartani. Mert hiszen papszentelési joga sincs az erdélyi püspöknek, és az örmény pap kénytelen Lembergbe vagy olyan érsekhez fordulni, akinek örmény papfelszentelési joga van. Pedig milyen hátrányos dolog ez! Hiszen az az örménység 250 év alatt nemcsak hogy beilleszkedett a magyar társadalomba, hanem annak hasznos tagjává is lett, (Ugy van! Ugy van!) ugy hogy példaként állhat az örmény faj a többi nemzetiségek előtt. (Ugy van ! Ugy van !) Hiszen ez a faj a magyar kultúrát fogadta el saját kultúrájául, (Ugy van! Ugy van!) és ha a többi nemzetiség is ugy megszeretné ezt az országot, amint mi megszerettük, akkor megfogyna az önök száma ott a nemzetiségi keskeny sávmezőn, és megszaporodnék azon jóravaló nemzetiségi képviselők száma, akik nemzeti hivatásukat abban keresnék, hogy a magyar államnak tegyenek szolgálatot. (Élénk helyeslés.) Sok mondanivalóm lett volna még, de számolok az idő ökonómiájával, és nem kívánok visszaélni az önök türelmével. (Halljuk ! Halljuk !) Ugy érzem magamat, mint Mózes, akinek hosszú szolgálata után csak az az öröm jutott, hogv messziről megláthatta az Ígéret földét. Mellőlem