Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

416 42í országos ülés 1912 az idő nagyon elszaladt, azonban mégis megnyugvással állíthatom, hogy láttam a magyar kultúra igéretföldét, és én a minister urnak azt kívánom, hogy legyen Áronja is ennek az ügynek, és necsak messziről lássa, hanem élvezze is a magyar kultúrának igazán áldásos hatását. (Elénk helyeslés.) A kormány iránt és a minister iránt való bizalommal eltelve, megszavazom a költségvetést. (Élénk helyeslés és taps. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Ki következik szólásra ? Draskovich János jegyző: Juriga Nándor! Juriga Nándor: T. ház ! (Halljuk ! Halljuk !) Igazán örülök, hogy előttem szólott igen tisztelt képviselőtársam öntudatosan vallotta magát örménynek, és még érzi ereiben annak az örmény fajnak a vérét, amely az üldöztetések elől idejött az országba, és itt igazán jómódra, becsületre, tisztességre és magas állásokra tett szert. Annál inkább meg kell becsülnöm az ő örmény voltának ezt az öntudatos bevallását, mert ő az örmények ügyeinek fejtegetése közben, — bár az örményekről igen jól tudjuk, hogy óvatosak és igen szemesek — (Derültség.) mégis csak elárulta az ő igaz jó örmény szivét, akkor t. i., midőn azt mondotta, hogy az örmények az oláhokkal szemben védelmezték nemzeti nyelvüket; hogy vallási önállóságra törekedtek, és őrizkedtek attól, hogy az oláhokkal össze ne olvadjanak. Ez is szép beismerés, t. ház, valamint az is szép vonás, hogy ő az örmények nyelvét nemzeti nyelvnek nevezte, mert én pl. aüg is merem magamnak megengedni azt, tekintettel bizonyos hangulatra, hogy én az én szlovák nyelvemet nemzeti nyelvnek nevezzem. (Felkiáltások : Olyan nincs l Mozgás és zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Juriga Nándor : Én ezt nem állítom, csak azt mondom, hogy analóg esetben épen olyan joggal és annyi öntudattal mondhatnám én is, hogy szlovák vagyok, és szlovák nemzeti nyelven beszélek. Ez azonban politikai kérdés, és én erre bővebben kiterjeszkedni nem kívánok. Csak ezt akartam megjegyezni azokra az oldal vágásokra, melyeket a t. képviselő ur a nemzetiségeknek adni iparkodott. T. ház ! Elvi tekintetben egy gondolatával szemben kell mégis állást foglalnom, amely az én meggyőződésem szerint, kultur - demokratikus szempontból nem állhat meg, hogy t. i. a gyermek elsősorban az államé. Ez túltengése az állam fogalmának az egyén rovására. Nem áll, hogy a gyermek elsősorban az államé, mert a gyermek elsősorban nem az államé, hanem a szülőé. S amint a gyermek testi nevelése, ápolása, ruházása, gondozása elsősorban szülői feladat, és csak azon esetben, ha a szülő az ő kötelességét elhanyagolja, nyúlhat bele az államhatalom és esetleg felfüggesztheti az apának szülői jogait: hasonlóképen a nevelés, az oktatás elsősorban a szülők kötelessége, mert a gyermek nem az államé, hanem elsősorban a szülőké, s ennek folytán amiként a legfőbb kötelessége, ugy a legdeczember 11-én, szerdán. főbb joga is elsősorban a szülőknek a gyermek nevelése. Roppant fontos különbség van e két elv között, mert ezen kiindulási pontból egészen különböző világnézetek fejlődnek ki a pedagógiában, a tanításban. Ezen — hogy ugy fejezzem ki magamat — arisztokratikus, vagy nevezzük inkább a gyermeket a maga nevén, zsarnoki teóriából, amely az államot olyan magasra emeli, hogy még a szülői jogot, a gyermeknevelési jogot is elsősorban az államnak vindikálja, fejlődik ki az a veszedelmes teória, amely már nagyon közel van a szocziáldemokratáknak államfelfogásához, akik ezen elvből kifolyólag azt állítják, hogy az állam joggal veheti ki a gyermeket a szülői gondozás alól. Ellenben a másik igen természetes alapelvből folyik az igazi, jogos és helyes felfogás a nevelés terén is, t. i. a lelknsmeretes, jogos, igazi tanszabadság. Minthogy a gyermek elsősorban a szülőé, ennélfogva a szülőnek van joga őt nevelni, joguk van a szülőknek arra, hogy ahányan csak összeállnak és össze akarnak állani, mihelyt nekik erre megvan a megfelelő kvalitásuk és anyagi eszközeik, együttesen nevelhessék gyermekeiket, az ő közös megállapodásuk, saját iskolájuk és az ő életfelfogásuk alapján, amiből származik azután az igazi tanszabadság. Csak ezen igazi tanszabadságból fejlődhetik ki azután az igazság, a tudomány, a jog, a verseny az egyedek és a különböző társaságok és társadalmi osztályok között. Akkor nem jutunk sohasem oda, hogy igazán inkvizitori és dogmatikus testületek képződnek az államban, amelyekben földrajzi, történelmi decziziókat és anatémákat köszörülnek a pedagógusok és eretnekségnek neveznek egyes tanokat, amelyek talán a tudományban csakugyan megállanak, de nem felelnek meg egyes eszméknek, irányzatoknak és hangulatoknak s esetleg az uralkodóosztály, vagy faj, vagy nemzet érdekeinek. S ez történik mind az igazság, a tudomány rovására, hogy azután ezen elvből kifolyólag a tudomány is a hatalom, esetleg osztály, esetleg nemzeti, esetleg vallási uralomnak szekerébe legyen fogható, ami lealacsonyitása és megalázása a tudománynak, mert azt nem szabad soha senkinek, semmiféle iránynak, velleitásnak szekerébe fogni. Épen azért ezzel szemben határozottan hangsúlyoznom kell, az .igazi tanszabadságot. Nemcsak az államnak, nemcsak a felekezetnek, nemcsak egyes gazdasági köröknek, vagy osztályoknak van joguk felállítani iskolát, hanem bármily szellemi irányzatnak van erre joga és ebből az igazi tanszabadságból kifolyólag keletkezik az igazi tudományos lelkület, nevelési verseny. Az egyik irányzat, a másik irányzat, minél többet akar produkálni mindegyik, megalapozza mindegyik a maga világnézetét, minél több egyént igyekszik összehozni a maga tűzhelye köré, hogy eszméit így propagálja, hatalmasokká tegye a másikkal szemben. így keletkezik a kölcsönös verseny, tudásban, műveltségben, kultúrában. Ez az az igazi hajtóerő, amely a nemzeteket, államokat, egyeseket, csalá-