Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

ÍM. országos ülés 1912 deczember 11-én, szerdán. 413 ber önök között és ma már 30.000-re emelkedett számuk. Hát kérdem : hol képezték ki magukat ezek az emberek ? Milyen iskolában szeTezték a kultúrájukat ? Konstatálom azt, hogy igenis a magyar gimnáziumokban, a magyar középiskolákban, a magyar főiskolákban, a magyar egyetemeken. Miért kicsinyük le tehát önök, miért rágalmazzák azt a magyar államot, miért akarják a külföldön azt bizonyítani reánk, hogy mi az önök nemzetiségi kultúráját elnyomjuk ? (Helyeslés.) Egyik képviselőtársunk, gondolom VajdaVojvoda felhozta az egykori vallás- és közoktatásügyi ministemek, Wlassics urnak a könyvtárak országos bizottságában tartott egyik beszédéből a művelődés demokratizálódására vonatkozó kijelentését és ebből arra a következtetésre jutott, hogy a magyar kultúrát, tulaj donképen magyar közoktatásügyünket akként kellene berendezni hogy a románságnak és a többi nemzetiségieknek, vagyis a nemzetiségi démosznak kell igazi kultúrát nyújtani. Bocsánatot kérek, én is olvastam Wlassicsnak ezt a beszédét, én is láttam azt a helyzetet, azt a miliőt és azt a czélt, amelyért felállitotta ezt a tételt, tudniillik, hogy a kultúra demokratizálódását követeli. Ám ő is ugy gondolta, mint én, hogy igenis a magyar kultúra nem lehet kizárólagos tulajdona sem a vagyon-, sem a születésben" előjogosultaknak. A magyar kultúrának osztályosa kell, hogy legyen faj-, vaüás-, nyelv-, vagyonkülönbség nélkül mindenki, aki itt Magyarországon lakik. (Ugy van!) Kérdem : Vádolhatnak-e önök bennünket azzal, hogy mi ezt a készséget, ezt az alkalmat nem adjuk meg önöknek ? Hiszen járnak a mi iskoláinkba. Be tudom bizonyitani, hogy a mi állami iskoláinkban, Szamosujváron, Désen, Kolozsváron, Szászvároson 50%-ban román fiuk látogatják az iskolát és örömmel konstatálom azt, hogy ott az iskolában, ha kivülről jövő agitáczió és félrevezetés nem bolygatja meg a jó viszonyt, a testvéries egyetértés soha sincsen megháborítva, mert azok a magyar áUami tanárok, sőt a felekezeti iskolákban működő tanárok is ismerik kötelességüket, türelemmel vannak az emberi gyarlóságok iránt és csak egy czélt látnak maguk előtt: a magyar kultúra kiépítését, hogy annak sorsosa legyen épugy a román, mint a magyar ember. (Elénk helyeslés.) Ezzel általánosságban végezhettem az iskolák kulturhivatásával. Még csak egy gondolat lebeg előttem, hogy vájjon azok a személyek, az a tanítóság, az a tanárság, amely hivatva van ezt a nemes ügyet szolgálni, képes-e arra, rendelkezik-e azokkal az eszközökkel, azokkal az erkölcsi és anyagi javakkal, amelyekkel ezt a nemes czélt hiven és becsületesen tudja szolgálni. Itt ismét konstatálhatom, nem a ministeri jelentésekből, nem a statisztikákból, — azok lehetnek színszerűek, azok megtéveszthetik a laikus embert, mert hiszen ugy lehet a számokat csoportosítani, hogy azok tetszetősek legyenek —• hanem az élet iskolájából. A tapasztalat áll mellettem bizonyságul arra, hogy a magyar tanítóság és a magyar tanárság hiven tölti be rendeltetését és hogy annak az utolsó negyven évnek, amely a magyar kultúra emelkedésének legfőbb időszaka, a javát a magyar tanítóság és magyar tanárság munkálta. Épen ebből a szempontból méltóztassanak megengedni, hogy most, mikor az oktatásügynek egy ilyen főbb ágazatával végeztem, rátérjek arra a kérdésre, amelyet Giesswein Sándor barátom is felhozott, a magyar tanárság és tanítóság anyagi helyzetének kérdésére. Miután a nyugdíjtörvény ma már res judicata és már azt megelőzőleg a magyar tanárok erősebb mozgalmat inditottak a maguk jólétének biztosítására, ne tessék zokon venni a tanároktól, hogy ha akkor, amikor a társadalom minden egyes osztálya mozgolódik, a maga javát, anyagi és erkölcsi jólétét biztosítani kívánja, ők is talán erősebben nyilatkoztak meg a maguk igazának tudatában. Ma, midőn már az általunk letárgyalt nyugdíj javaslatból nemsokára törvény lesz, ahhoz hozzányúlni nem kívánnak ; a tanárok is belenyugosznak abban a reményben, hogy -mégis találunk módot arra, hogy szerzett jogaik érvényben hagyassanak, vagy kiegyenlítőén egészíttessenek M, nehogy az a látszat legyen, hogy a tanárság a többi tisztviselői osztálylyal szemben inferiorisabb helyzetbe került. Egy módját látom ennek és itt a költségvetés adatai nyújtanak nekem támpontot. Az 1913. évi költségvetésben a középiskolai tanárok tételénél látom, hogy összesen 1118 állami tanár fizetése van beálütva. A 78 középiskolai igazgató közül 24 a VI. fizetési osztályba, 58 a VII. fizetési osztályba van beosztva. Az 1118 tanár közül a VII. fizetési osztályban van 260, a VHI-ban 333 és a IX-ben már 526. Az 1898-iki iskolatörvénynél, amikor a tanári státusban elhelyezett tisztviselőket megharmadolták — mert ma ők is tisztviselőszámba mennek, miután saját maguk kívánták a rangsorozást — az volt az irányadó szempont, hogy a tanárok a különböző fokozatokban egyenletesen osztassanak meg. Igazán nem tudom, minő nehézsége lenne annak, hogy ez keresztülvitessék, nem mondom, hogy az 1913-iki költségvetésben, de hogy a kultuszminister ur módot találjon arra, hogy az r914-ik •évi költségvetésben ez a harmadolás teljessé legyen. Méltóztassék elhinni, ez nem fogja jelentékenyen alterálni a költségvetést, de óriási megnyugvást fog kelteni a tanárokban, kibékíti a múltban képzelt veszteségeikért és megszilárdítja bennük azt a hitet, hogy az államkormány, amely annyit áldoz a kultúráért, a kultúra munkásaitól sem vonja meg a támogatást. Amit itt a középiskolai tanárokról mondottam, ugyanaz áll mindazokra a tanárokra éstanitó| tokra, akik ilyen osztályokba lettek besorozva. Ez az egyik, amivel ki lehetne őket békíteni, ben-; nük bizalmat lehetne kelteni és meg lehetne szün-4