Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

124. országos ülés 1912 deczember Il-én, szerdán. 407 komolyabb valósága., amely a növénynek további fenmaradását, fajfentartását mozdítja elő és terjeszti. Jgy a nemzet életében is a kultúra nemcsak luxus-portéka, nemcsak disz, lianem egyszersmind az igazi, életfentarfcó elem, amely a nemzetnek örök életet, örök létet tud biztosítani, (Ugy van ! Ugy van !) Azért semmi sem leket drágább nekünk, semmire sem kell nekünk nagyobb kedvvel, nagyobb örömmel áldoznunk, mint épen a kultúra fejlesztésére. (Ugy van ! Ugy van !) Itt az alapot épen a közoktatás, az iskolák fejlesztése, terjesztése, és az iskoláknak a modern élet követelményeihez való alkalmazása képezi. (Ugy van ! Ugy van !) Itt van épen az, ami korunknak nagy feladata. Látjuk azt, hogy Európa szerte, és úgyszólván az egész világon bizonyos hatalmas evoluczió van az iskolaügy terén. Egyrészt halljuk a panaszt, mint hogyha az iskolák valami szellemi nyűgöt raknának a gyermekekre. Ez a túlterhelés miatt való panaszkodás. Es tényleg hogyha visszamegyünk arra, hogy mi volt az iskola a régebbi időkben, akkor azt fogjuk látni, hogy az az iskola legkevésbbé sem jelentett nyűgöt, sőt ellenkezőleg, maga az a görög szó, o^ó/ltj, amelyből az »iskola« szó származik, a latin otium literarum fogalmának felelt meg, vagyis munkaszünetet jelent; t. i, a hétköznapi munkától való szünetelést, amelyet az ember ott az iskolában töltött el, hogy a szellemi életének szolgáljon, hogy szellemét tökéletesítse és fejleszsze. Es azért nagyon jellemző az is, t. képviselőház, hogy az első iskolát, amely a mi gimnáziumainknak a kezdete és eredete, Vittore da Féltre Mantuában a quattro-centoban, a XV. század közepén állított fel, azt »Casa giocosa«-nak, az öröm, a kedvtelés házának nevezte el. Ha mi modern középiskoláinkat közelebbről tekintjük, azt látjuk, hogy a tanulóifjúság legnagyobb része csak olyan muszájból jár oda. Azt találjuk, hogy az iskola nem az örömháza a mai ifjúság számára, hanem csak olyan szükséges rossz, hogy azokat az ismereteket megszerezze, amelyeket az a pálya, amelyre menni akar, megkövetel, ez szoritja őt arra, hogy keresztül menjen ezen a caudiumi igán. És ez mutatja azt, hogy iskolánk valóban nem tudja lekötni a szellemet. Iskoláink nem tudnak alkalmazkodni azokhoz a követelményekhez, amelyek szükségesek arra, hogy az az iskola igazán érdekes is legyen, és hogy a tanulóifjúságnak a kedvét és szellemét lekösse. Ezen a téren talán a praktikus Amerika lehet leginkább az útmutatónk. Vannak, akik azt vélik, hagy a középiskolákból el kell távolítani egyes tantárgyakat, igy pl. a latin nyelvet és különösen a görög nyelvet. Ezzel szemben én egy igazán radikális emberre hivatkozhatom és ez Pernerstorfer, a bécsi Eeichsrath szocziáldemokrata képviselője, aki több ízben megfordult már Budapesten. Amikor 1908-ban Bécsben a középiskolai ankettet tartották, ő volt az, aki a legmelegebben fogta pártját a klasszikus oktatásnak, és pedig nemcsak a latin, hanem egyszersmind a görög nyelv oktatásának is. Sőt a Sozialische MonatsHefte-ben egy szintén mélyreható tanulmányt irt, amelyben azt mondja, hogy a mi gimnáziumainkban a klasszikus oktatás, nélkülözhetlen feltétele a helyes oktatásnak és nevelésnek. Nem abban van, t. képviselőház, a hiba, mintha ezen tárgyak már elavultak volna. A klasszikus szellem még nem avult el és ebből még mindig tanulhatunk, hanem az a módszer, amelylyel ezt előadják, az mondható bizonyos tekintetben elavultnak. Ebbe kell uj életet beleönteni. Mert én megengedem, hogy a mai kor emberének más mértékben van szüksége a klasszikus műveltségre, mint pl. a középkor, vagy a renaissance emberének. Ma nem az a feladata a középiskolának, hogy onnan olyan férfiak kerüljenek ki, akik szépen tudjanak latin vagy görög verseket faragni, hanem kell, hogy bírjanak a klasszikus műveltségnek az elemeivel, amely alapja a mai műveltségnek. (Helyeslés.) És én hozzátehetem, hogy ezen nyelveknek bizonyos mértékben való tudása az ő műveltségüknek bizonyos internaczionális jelleget ad, amely egyszersmind a különféle népek között az érintkezést megkönnyíti, azt bensőségteljessé és hathatóssá teszi. (Helyeslés.) (Az elnöki széket Jankovich Béla foglalja el.) Azért vagyok én barátja az egységes középiskolának, amelyet a modern államok mindenütt felkarolnak, hogy a középiskolai oktatásnak alsóbb foka legyen egységes. Ez mintegy megteremti a tudomány deinokrácziáját. Ne tegyünk különbséget lateiner és realista között ; legyen meg mindkettő műveltségében ugyanazon elem. (Helyeslés.) Én azt mondom, hogy a latin, sőt a görög nyelv bizonyos elemeinek tudása nagyon jó hasznára válik a realistának, viszont bizonyos bifurkáezió után végeredményben megint el lehetne érni az egyesülést, ugy hogy az érettségi bizonyítvány egyformán nyisson ajtót az egyetemre és a műegyetemre. Hiszen a tudomány — legyenek bár különféle ágai — tulajdonképen egységes és egységesnek kell lennie a tudományos képzésnek is. Még egy dolgot akarok kiemelni a modern oktatásnál és nevelésnél és ez az, hogy sem az alsó, sem a középoktatásnál nem elég jDusztán az ismeretek közlése, hanem az oktatásnak egyszersmind jellemképző, erkölcsi nevelő hatásának kell lennie. Hogy mennyire fontos ez, arra nézve elég bizonyíték az, hogy századunkban az erkölcsi és jellemfejlesztő nevelés ügyében már hat világkongresszust is tartottak, ami bizonyítja, hogy korunknak valódi szükséglete az, hogy első helyre tegyük az iskoláinkban a jellemfejlesztést. Emlékezetes marad előttem az, amit a londoni moraleducation-kongresszuson egy amerikai tudós mondott, hogy a jellemképző, az erkölcsi nevelés a nevelésügy napja, amely körül a többi ismeretágak, mint bolygók, keringenek. Az erkölcsnevelő hatásnak tehát át kell hatnia minden tudományszakot. Ott nincs száraz dolog. Közönségesen