Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-421

Úí. országos ülés Í91Í äeczember 7-én, szombaton. 337 színüség meg van adva arra, hogy ezeknek kölcsönös egymásra hatásától és támogatásától megmaradásuk, erősbödésük és fejlődésük bizton várható. Ámde egy ilyen nagy konczepczióju birtokpolitikának keresztülvitelét nem lehet és nem szabad kizárólag az állam, vagy az állam által létesített intézmények egyedüli feladatául tekinteni; nem szabad kizárólag ezektől várni azon remények megvalósítását, melyek e tekintetben mindnyájunk szivében élnek. Ezeknek megvalósításához az egész magyar társadalom vállvetett, odaadó és sokszor áldozatkész munkájára is szükség van. (Helyeslés.) Es azok a magyar birtokos urak, kik ilyen vidékeken már ma is birtokkal rendelkeznek, nem szabad, hogy kicsinyes anyagi érdekekből odadobják birtokaikat azoknak a martalócz kezeknek, melyek hasznosítás és uzsoráskodás ezéljából azon vidék lakóinak továbbadják, hanem legyen meg azon magyar vidék uraiban az a hazafias áldozatkész érzés, hogy ha birtokaikért a mai napi áraknál valamivel többet is kaphatnának üzérkedő kezekből, ne fogadják el, hanem legyen bennük a hazafias érzés erősebb, mint az a vágy, hogy néhány forinttal gazdagabbak legyenek. (Helyeslés.) Ez igy elmondva nagyon szép dolog, (Igaz! Ugy van I) de fájdalom, ezt senki be nem tartja. (Igaz ! Ugy van !) Alig fogunk találni olyan magyar birtokosra, aki unos-untalan ne hangoztatná, hogy a magyar birtokpolitika az egyedüli, amely megmentheti az országot, de emellett áldozatkészségével nem igen járul hozzá e birtokpolitika megvalósításához. Pedig, ha ez az áldozatkészség nem lesz meg a magyar birtokos urakban, az állam hiába áldoz miihókat, eredményt elérni nem fog. Az elmúlt ülések egyikén felpanaszolta itt a házban Vajda Sándor t. képviselő ur, hogy kormányrendelkezéssel itt állami pénzekkel román birtokosokat sajátítanak ki birtokukból. Sokat foglalkozom birtokpolitikai kérdésekkel, de arra egyetlen példát nem tudok, hogy nem magyar birtokost kisajátítottak volna azért, hogy birtoka magyar kézre kerüljön. Ellenkezően, ha van valakinek joga szemrehányást tenni, épen a magyarok azok, akik sajnálattal konstatálhatják, hogy igen nagy azoknak a birtokoknak száma, amelyek csendesen, minden feltűnés nélkül, békésen csúsznak át nem magyar kezekbe. Nem szabad tehát a magyar birtokososztályt, a magyar társadalmat és különösen a magyar kormányt megvádolni olyan igaztalan tényekkel, amelyek a külföldön azt a látszatot keltenék, mintha mi türelmetlenek lennénk azokkal a nem magyar polgártársainkkal szemben, akik ebben az országban birtokhoz jutnak. Mert mi a türelmességnek és a békességes testvéri szeretetnek ezen a téren is olyan áldozatokat hozunk, amelyek, azt hiszem, példátlanul állanak az európai államokban, (ügy van! Ugy van !) Ha meg méltóztatnak engedni, most egész röviden a birtokpolitikának egy másik részéről, KÉPVH. HAPLÓ 1910 1915. XVII- KÖTET. t. i. annak szocziális jelentőségéről fogok pár szó* val megemlékezni. (Halljuk !) Fájdalom, a jelen viszonyok között épen a közgazdasági kérdések azok, amelyek leginkább háttérbe szorulnak és a figyelem nem a nemzeti vagyonosodásnak növelésére, hanem talán ennek ellenkezőjére irányul. Engem azonban az érdeklődésnek ez a hiánya sem tud visszatartani attól, hogy ne mondjam el a magam nézetét a birtokpolitikának szocziális vonatkozásairól s ne ismertessem meg felfogásomat azokkal a férfiakkal, akik hivatva vannak döntő véleményt mondani és okos és jó tanácsaikkal az ügyet szolgálni. Én ugyanis mindenkor csak köszönettel és hálával fogadok minden juindulatu tanácsot, különösen most, amikor szerencsém van a kérdés megoldásának irányításába befolyni. Nézetem szerint a szocziális irányú birtokpolitika csaknem oly nagy jelentőségű, mint a nemzeti birtokpoltika. Ennek a kérdésnek helye megoldását a legszegényebb ember szempontjából kezdem vázolni és igyekszem kimutatni azt a lépcsőzetet, amelyen felfelé haladva a legszegényebb néposztály szorgalmas, munkás, takarékos elemeinek is meg akarnám adni a lehetőséget arra, hogy magának saját keresetéből, összegyűjtött pénzéből egy jobblétet biztosítson. •.--! Az ország lakóinak legszegényebb eleme a napzsámoselem, amely úgyszólván minden vagyon nélkül napról-napra tengeti életét, amelynek exisztencziális biztonsága csak a napi keresettel van meg. Az ezen osztályhoz tartozó egyéneken való mikénti segítség egyik első, legégetőbb és legszükségesebb feladatunk. Hogyan akarunk rajtuk segíteni és miként óhajtjuk ennek az osztálynak jobb létét biztosítani ? Véleményem szerint két főszempont az, amely ennek a napról-napra élő osztálynak exisztencziáját leginkább biztosithatja. Az egyik a közlegelő kérdésének szerencsés s minél általánosabb megoldása, a másik a munkásházak létesítése. Ha a napszámos munkásembernek megadom a lehetőséget arra, hogy hatosonként összerakott pénzéből egy tehenet vagy sertést vegyen és állatjait az évnek legalább egyik felében közlegelőn olcsón tarthassa el, másik felében pedig a saját keresetéből biztosított takarmánynyal és egyéb gazdasági czikkekkel láthassa el, akkor alkalmat nyújtok neki arra is, hogy ezen állatjaiból részben a családját és a mindennapi élethez legszükségesebb czikkeket előállíthassa, de lehetőséget nyújtok neki arra is, hogy a szaporulat értékesítése által a saját háztartásához szükségeseket is a maga munkája által előteremthesse. Ha az ilyen napszámos embert az olcsó közlegelő biztosítása által is a vagyonszerzéshez hozzásegítjük, akkor módot nyújtván neki az első pár krajczár megtakarítására, lehetőséget nyújtunk neki arra is, hogy a vagyongyűjtés legkisebb fokát biztosithassa magának és ezzel a vagyongyűjtéssel ezután — amint később bátor leszek kimutatni — megadatik neki a lehetőség nemcsak arra, hogy 43