Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-419

270 híd. országos ülés 1912 deczember 5-én, csütörtökön. azonban el lehet mondám, hogy Magyarországon a technika kevés ága emelkedett a tökélynek olyan magas fokára, mint az állammal szemben a gyáralapitás alkalmával elvállalt kötelezettségek kijátszásának a technikája, mert a kormány, az államhatalom nem is rendelkezik azokkal a szakemberekkel, akik ezen kijátszásokat kellőképen ellenőrizhetnék. Az iparfelügyelő urak igen derék, sokat tudó, szakképzett és kötelességüket hiven telj esi tő uri emberek, azonban a hamis játékhoz nagyon természetesen nem érthetnek, mert sehol sem volt alkalmuk azt megtanulni. (Derültség. JJqy van !) Innen van az, hogy az állam érdekeit már évtizedek óta igen számos esetben sértik és a nagyipar fejlesztése érdekében meghozott áldozatok igen sok esetben teljesen hiábavalók. Teljesen átértem a nagyipar létesítésének és támogatásának szükségességét Magyarországon; tudom, hogy a modern állam nagyipar nélkül el nem lehet, mert szüksége van a nagyiparral járó technikai, gazdasági és pénzügyi eredményekre, és épen azért határozottan el kell hárítanom magamtól azt az esetleges felfogást, hogy engem felszólalásomban a nagyipar fejlesztése iránti legcsekélyebb elfogultság is vezetne. Minthogy azonban ezekről a viszaélésekről tudomásom van; minthogy ezek ismétlődéséről újra meg újra volt alkalmam meggyőződni, mert hiszen ezek alkalomadtán mindig kiderülnek és ismeretesekké válnak a kormányzat előtt: (Vgy van !) azt a kérést kell intéznem a t. kereskedelemügyi minister úrhoz, méltóztassék azzal a kérdéssel, hogy ezek a visszaélések hogyan volnának megelőzhetők vagy a minimumra redukálhatok, különösen foglalkozni. Legyen szabad a t. háznak egy gyakorlati példát adnom arról, hogy igen sok esetben hogyan derülnek ki az ily visszaélések. Ezek a vállalkozók igen sok esetben osztrák gyárosokkal állanak szövetségbe, ügy tessék-lássék, egy üzemet rendeznek itt be, sőt a költséget sem sajnálják akkor, amikor azt hiszik, hogy az iparfelügyelő megjelenik ; akkor teljes gőzerővel folyik a munka, azután pedig teljesen megapad, és tart ez igy évekig. Sokszor megtörténik, hogy a legmegbizhatóbbaknak vélt gyárosok, nagy czégek is, folyamodnak ilyen taktikához. Azonban később az a magyar gyáros valamely üzleti okból összevesz az ő osztrák szállítójával, nem tud már neki elég megrendelést adni, vagy pedig az osztrák gyáros arra a meggyőződésre jut, hogy ő ezt a játékot a maga szakállára, a maga számlájára jövedelmezőbb módon csinálhatja, mint ha az eddigi, szubvenczionált állami vállalkozóval játszik össze, szóval azt hiszi, hogy az egész hasznot meg tudja magának tartani és jobban jár, mint ha osztozkodik a másikkal. S akkor jönnek az osztrák vállalkozók, megjelennek a kereskedelemügyi ministeriumban és terjedelmes levelezésekkel, megrendelő-lapokkal, tanukkal és egyéb módon fényesen beigazolják, hogy annak a bizonyos szubvenczionált gyárnak egész eljárása tisztán szemfényvesztés volt. S igy értesülnek, mondhatni igen gyakran, ezekről a visszaélésekről, és folytonos állandó foglalkozása az iparfejlesztési osztálynak az, hogy ilyen visszaéléseket felderítsen s tanakodjék, hogy ezzel a helyzettel szemben mi volna a teendő. En elismerem, hogy az a feladat, amely elé ez az állapot a kereskedelemügyi ministert állítja, rendkívül nehéz, mert egyrészről áll annak az általam is hangoztatott szüksége, hogy a nagyipart igenis fejlesszük, támogassuk a támogatás minden észszerű módjával, másfelől pedig áU az a veszély, hogy ez a támogatás esetleg kárbavész. Nem tudom, hogy milyen módon lehetne megoldani e kérdést. A magam részéről csak azt az eszmét ajánlom a kereskedelemügyi minister urnak megfontolásra, hogy vájjon nem lehetne-e büntetőjogi követkéz meny ékkel összekötni az ilyen rosszhiszemű eljárást ? Mert hogyha az eddigi törvények esetleg nem elegendők, egy uj törvény azonban büntetőjogi következményekkel fenyegetné ezeket a vállalkozókat és azokat, akik az ő alkalmazottaik és akik segédkeznek ebben a rosszhiszemű eljárásban, ennek talán sok esetben meglenne az a hatása, hogy visszariassza az illetőket az ilyen eljárástól. Mint ahogy említettem, én tulaj donképen a kisipar állapotával, a kisipar részére nyújtandó állami támogatás kérdésével kívántam foglalkozni. (Halljuk! Halljuk !) Minálunk hosszú ideig a kisipar el volt hanyagolva. Nagyon jól tudom, hogy a kisiparnak igen nagy, sőt azt lehet mondani, túlnyomó része versenyképtelenné lett a .modern technika haladása következtében, és ugy nálunk, mint a külföldön egész sorozata van a kisipari ágaknak, amelyeket feléleszteni, életben tartani hiábavaló erőlködés volna, mert a modern technika eszközeivel dolgozó nagyiparral ezek a kisiparok többé versenyezni nem tudnak. Ha tehát én a kisipar ügyeivel foglalkozom, ne méltóztassék ezt valami retrográd irányzatnak tulajdonítani, amely vissza akarja fordítani az idő kerekét, hanem foglalkozom tisztán azokkal az iparágakkal, amelyek minálunk is, külföldön is — különösen tapasztaljuk ezt Németországban és Ausztriában — észszerű eljárás, észszerű állami gyámolitás és támogatás mellett teljesen versenyképesek maradnak. Ebben a teldntetben nálunk legtöbbet tett az ország legnagyobb részében az utolsó években a technológiai iparmúzeum. Sokat tett azzal, hogy a kisiparosok kersenyképességének feltételeit igyekezett működésével biztosítani. Ilyen pl. az iparosnak a szakmájában való részletes kiművelése. Az iparosnak ismernie keU a szakmájával összefüggő technikai eljárásokat, az ott használt anyagokat, segédanyagokat, azok tulajdonságait és a megmunkálás módjait. Tájékoztatni kell a kisiparost az iparágban előforduló u. n. csinozó műveletekről és azok anyaga felől. Nem kisebb fontosságú, hogy az iparban előforduló ujabb szerszámokat, az iparosoknak előnyöket nyújtó készü-