Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-416

híd. országos ütés Í9Í2 ján, amelyeknél nem a becslési számokból, hanem a tényleges állapatokból pontos statisztikai számokkal indultam ki, arra az eredményre jutottam, hogy legalább az arány, amely az egyes nemzetek jövedelme és vagyona között van, megfelel e becslési számoknak. Magyarországon természetesen a mezőgazdasági termés eredményével állunk legjobban, ahol körülbelül ugyanannyi jövedelem esik egy lakosra, mint Németországban, de már az ipari termények terén a meglevő adatok és számokból, azt látjuk, hogy egy németországi állampolgárra a hétszerese esik annak, ami egy magyarországi polgárra. így például ipari részvénytársaságunk tiszta nyeresége 74 millió, a németországiaké 1500 millión felül, vagyis a lakosság számarányát figyelembevéve, körülbelül hétszeres. Mindezek az adatok azt igazolják, hogy ezek a számok nagyjából helyesek. Ebből pedig az következnék, hogy nálunk egy polgár majdnem ugyanazt az állami adót fizeti, mint például a németországi polgár, daczára annak, hogy jövedelmünk és vagyonunk háromszor kisebb, mint egy németországi polgár vagyona vagy jövedelme. En ezt nem azért hozom fel, mintha más országok viszonyait akarnám dicsérni a mi rovásunkra, ezt annál kevésbbé tehetem, mert ismerem azokat az áldozatokat, amelyekre szükség volt, amig odáig jutottunk államháztartásunkban, ahol ma vagyunk. Azt hiszem, államháztartásunk történetében három időszak van. Az első pár év 67 után, amikor az ország gazdasági erejét illetőleg igen vérmes nézetek uralkodtak és amikor ennélfogva beruházásokra igen nagy összegeket forditottak, akkorákat, hogy azok az ország akkori erejével arányban nem állottak. Egy későbbi pénzügyminister ezeket a dolgokat igy jellemzi (Olvassa) : »Csak néhány nevet emlitek meg, amelyeknek egyszeri megemlítése a ház tagjainak emlékezetébe fogja hozni azon százezreket, illetve miihókat, amelyekbe azok a nevek az állam pénztárának kerültek : vajdahunyadi vár, diósgyőri vasgyár, zsilvölgyi kőszénbánya, pesti vámház, vasúti kölcsön stb. Azon bajok nyomása alatt, amelyekbe ezáltal kerültünk, jött létre tudvalevőleg az 1875. pártalakulás is, amelynek feladata volt az első adóreform teljesitése, Ha ennek az első adóreformnak a pénzügyi adatait vizsgáljuk, azt látjuk, hogy akkor egyenes adóban öt millió volt a szaporodás az első évben és csak a második évben emelkedett 10 millióra, az egyensúly helyreállitásáig az egyenes adóink 60 millió koronával, a fogyasztási adók 72 millióval emelkedtek. Ezen első években háztartásunk vezetésében az egyensúly helyreállítása és a takarékosság voltak a vezető eszmék; az összes igényeket a legkisebb mértékre kellett leszállítani, de akkor is, azt hiszem, azt az általános tapasztalatot tették, hogy egy állam fellépő igényeivel szemben az életet teljesen a bevételek procrustes ágyához kötni még sem lehet. Az egyensúly helyreállítása után beruházásokra és egyáltalán az igények kielégítésére nagyobb összegeket fordítottunk, és hogy ezek az igények milyen aráKÉPVH. NAPLÓ 1910 —1915. XVII. KÖTET. 'deczember %-án, hétfőit. Sói nyokat öltöttek, azt a most beterjesztett költségvetés talán legjobban bizonyítja. Az igen t. pénzügyminister ur abban a beszédben, amelyben ezt a költségvetést beterjesztette, annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a rendes bevételek képesek lesznek ezeket a kiadásokat fedezni. Ez mindenesetre megnyugtatólag hat, ha azon helyről halljuk, amely a pénzügyi politikáért felelős. Azt hiszem azonban, mégis az a kötelesség hárul mindnyájunkra, hogy utaljunk arra is, hogy utóvégre az állam pénzügyi ereje sem kimeríthetetlen (ügy van!) és hogy a hazafiság nemcsak abban áll, hogy adót fizetünk, hanem abban is, hogy az államra ne tegyünk oly terhet, amelyet az — tekintettel arra, hogy az adóteher is egy döntő faktor a nemzetek versenyképességében — egykömryen nem bir el. (Ugy van ! Helyeslés.) T. képviselőház ! Ha visszapillantást vetünk az eddigi jelenségekre, akkor két gondolat merül fel a költségvetés képéből és államháztartásunk történetéből. Á.z egyik gondolat az, hogy talán nehezebben voltunk képesek megfelelni feladatainknak, mint más országok — és ez a gondolat némileg lehangoló — a másik gondolat pedig, hogy ennek is van egy vigasztaló oldala, az, hogy mégis képesek voltunk per tot discrimina rerum azokat a feladatokat teljesíteni és a mellett a fejlődés utján is megmaradni. Ez a két gondolat, amely az államháztartás történetéből felmerül, tipikus országunk egész sorsára nézve s azért emlitem meg, mert oly időben élünk, amelyben minden polgárra az a kötelesség hárul, hogy számot adjon magának az ország helyzetéről. Nem akarok nagy szavakat használni, de azt hiszem, azok az események, amelyeknek tanúi vagyunk, ezeket a gondolatokat felkeltik az emberben tekintettel arra, hogy a balkáni események folytán, azok az államok a maguk számára azzal az igénynyel lépnek fel, hogy ezentúl őket is inkább Európának, mint Balkánnak tekintsék, mi is inkább Európának közepébe szoríttatunk. Hogy annak milyen következményei lehetnek, azt egyszer már láttuk a török hatalom fénykorában, amikor balról és jobbról is két nagy hatalom közé kerültünk, s amikor úgyszólván puffer-állammá lettünk, amelybe a két nagyhatalom bele akart nyúlni, mert ezt tartotta érdekéhez megfelelőnek. Igaz, hogy a mostani helyzet ettől lényegileg különbözik, mert utóvégre, ha igaz volna is äz, hogy ezek az államok egy bizonyos szövetségbe akarnának lépni — ahogy ezt az újságok írták — még akkor is ezen államokkal szemben mi mindig csak az az európai nagyhatalom fogunk maradni, ami eddig voltunk, és ezek az államok kénytelenek lesznek velünk a jó viszonyt keresni, mert hiszen az olyan jóindulatú és békés hajlamú nagyhatalom, aminő mi vagyunk, sem tűrhetné tétlenül azt, ha ezek az államok magukat — ami már ellentétes érdekeinknél fogva sem tehető fel — talán ugy viselnék, mint egy másik nagyhatalomnak mindenre kész appendixe. (Helyeslés.) Ezen átalakulást;