Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-415

182 H5. országos ülés 1912 nouemher 30-án, szombaton. Mint ellenzék, mindig mostoba bánásmódban részesült a mindenkori kormányok részéről. Elhanyagolt a kormányzat, nem tett érte semmit a függetlenségi párt. csak szóval tartotta. Pedig nemcsak a függetlenségi politika erőgyűjtése szempontjából, hanem ellenzéki szerepéért szükséges kárpótlás okából is : társadalmi utón kellett volna pótolni a kormányzat mostohaságát.« Hogy hosszadalmas ne legyek, ezt emelem ki (olvassa) : »Az ország közjogi függetlenségének kivívása minden erőnk megfeszítésének daczára, szinte lehetetlen az ország gazdasági átszervezésének megtörténte előtt és igazán ugy van, hogy a gazdasági és társadalmi szervezkedés nélkül szinte csak valami külpolitikai változás játszhatja ezt is véletlenül kezünkre. Ha megtörténnék ez a gazdasági átszervezés előtt, mindenesetre nagy rázkódtatással járna és szilárd alapokon való felépítést nélkülözne. A mai állapotok mellett is lehetséges többségre és kormányra jutásunk, de ez lényeges rendszerváltozást nem hozhat.« »Ha kormányra jutottunk, — ne vegye ezt senki se rossz néven, mert ez egy akkori hiteles álláspont — a nagy pénzügyi és közgazdasági vállalatok érdekeitől hajtva a régi szabadelvüpárti politikusokat, amennyire az összeférhetetlenségi törvénynél fogva lehetséges, függetlenségiekkel, illetve ellenzékiekkel fogják kicserélni. És ha egyszer a függetlenségi politikusok közgazdaságilag értékesíthető részét ez a most fennálló összbirodalmi és teljességgel nem magyar pénzügyi, közgazdasági és kereskedelmi hálózat a maga érdekkapcsolatába bevonta, ismét ott vagyunk, ahol azelőtt. A függetlenségi képviselőknek egy vidéki papokból, gazdákból stb. álló kis része kiválhat és csinálhatja a régi gravaminális politikát, de a parlament nagy zöme megint csak az érdeke után fog haladni.« Ez a polémia keletkezik egy olyan informáczióból, amelyet én egy akkor élő, igen nagyállásu és multu férfiutói hallottam, amely beszélgetés lefolytatódott a koaliczió három legmagasabb vezérlő tagja között. Azt hiszem nevet nem kell említenem, mert ez a szövegből ugy is ki fog tűnni. Ha ez így megtörtént, ahogy én tudom, akkor az én röpiratomban pontos hűséggel van visszaadva. Akkor is hirdettem azt az álláspontot, amelyet most hirdetek, hogy egyesüljön az egész ellenzék, hagyja abba az 1867-es és 1848-as jelszavakat, térjen át a pozitív alkotó munkára. Ennek visszhangjaképen az egyik politikus a három közül azt mondta, hogy »nem fogadja el az egyesülést azért, mert a különöző pártok ma is egy politikát csinálnak.« Akárcsak, mintha ma mondanám. Azt mondja erre a másik: »Én mást, mint függetlenségi politikát nem csinálhatok.« Erre a másik kettő rákelyezkedni nem hajlandó. Azt kérdi erre a harmadik, hiszed-e, hogy. a függetlenségi programm megvalósítható ? Erre az egyik vezérférfiu azt felelte : nem hiszem ! de ugy tartom, hogy kötelességem az eszmét a maga tisztaságában fentartani a jövő számára, mert hiszek az eszme benső igazságában és meggyőződésem, hogyha mi az eszméhez törhetetlenül ragaszkodunk, el fog jönni egy olyan európai konstelláczió, amely a mi hitvallásunkat valóra fogja váltani.« Azt felelte erre a nagynevű 67-es politikus: »No látod, én nem építem a magam poütikáját a külpolitika kiszámíthatatlan eshetőségeire. Ha bekövetkeznek azok, én is elfogadom és kihasználni igyekszem, de mint alkotmányos érzelmű ember és jó hazafi, csak ofyan politikát hirdetek, amelynek keresztülvihetőségét is tudom. Te is ugyanazt csinálod, de a világ szeme előtt be nem ismered. En azonban egyéniségemmel össze nem egyeztethetőnek tartom olyan politikát hirdetni a nemzetnek, amelynek keresztülvihetőségében magam sem hiszek. Ha a nemzet és a király közt konfliktus támad : én mindig a nemzettel tartok. Elmegyek a forradalomig, elmegyek az akasztófa alá is, ha kell, csinálok 49-es politikát is, de a nemzetet nem áltatom olyan programmal, mely önmagának ellentmond. A ti politikátok pedig ilyen«. Ez a beszélgetés játszódott le — ha igaz — a koaliczió egyik legkritikusabb napján, azt hiszem, Bécsnek városában. Csodálatos dolog, hogy ma ugyanezek a kérdések ugyanígy állanak. Megint az egyesülésről folyik a szó, aminek ugyanezek az akadályai és megint a külpolitika eshetőségeire való számitgatás folyik, csak azzal a különbséggel, hogy amikor ez a. beszélgetés lefolyt, akkor a külpolitikát olyannak látták, amely a magyar nemzet viszonyainak javára szolgál és a magyar függetlenségi politikát előre vinni alkalmas, ma pedig oly külpolitikai helyzet van és a külpolitika olyan irányához ragaszkodnak, amely tönkretenni képes volna nemcsak a függetlenségét, hanem minden magyar politikát belátható időkig. (Igaz ! Ugy van !) így állottak a viszonyok a harcz előtt és a harcz alatt. Hát akkor mit méltóztatnak csodálkozni, hogy ha az eredmények nekem adtak igazat ? Mit méltóztatnak csodálkozni, hogyha ezek után, hogy egy elpusztított többség helyett egy egyetértő egységes többség nem keletkezett, aminek létrehozatala kötelessége lett volna egy olyan pártnak, amely egy többséget megszüntetett, amennyiben neki abban a helyzetben kellett volna lennie, hogy képes legyen a kormányzatot átvenni, mert a nemzet kormányzat nélkül nem maradhat. Mit méltóztatnak csodálkozni, hogyha ezek után egy roppant nagy kiábrándulás kövtekezett be ? Évek küzdelme veszett kárba, a nemzetre óriási nagy erkölcsi károk következtek be, csalódott a nemzet és hitében csalódva hosszú évekre estünk vissza ahelyett, hogy előhaladtunk volna. A véderőtörvény sem volt meg, ami a nemzet biztonsága okából szükséges volt, a nemzeti követelések sem voltak meg, amiért a harcz folyt. S ez a koaliczió, amely a választói jog megalkothatásának jeligéje alatt a véderőtörvénnyel szemben fennálló követeléseket elejtette, önmaga buktatta meg önmagát. Nem külső erő, nem a most itt levő párt, hanem önmagának belső egyenetlensége tette őt tönkre akkor, mikor legfontosabb, ö felsége előtt írásban adott kötelezettségét, a