Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.
Ülésnapok - 1910-413
íl3. országos ülés 1912 ni A mi Rakovszky István mondását illeti, annyival inkább meglepő ez a felbúj tás, meit hiszen ő olyan pártnak egyik vezérembere, amely azt hiszi, hogy hivatva van a katholikus erkölcsi felfogást egymaga képviselni itt a palamentben, de még inkább az országban, ahol azokat, akik nem a néppárthoz tartoznak, még pogányoknak és — gondolom — zsidóknak stb. szokták a választások alkalmával nevezni. A katholikus egyháznak különben igen sok nagytekintélyű, nagy tiszteletet érdemlő és igazán érdemes főpapja és papja van. Nagyon kíváncsi vagyok, miként egyeztethető össze a néppártnak azzal a hirdetésével, hogy ők a katholikus erkölcsi felfogást képviselik, az, hogy követelik, hogy ehhez a párthoz tartozzék minden főpap, minden pap és minden katholikus akkor, mikor a vezérük íelbujtást hallat, amely feihujtás a büntető törvénykönyvbe ütközik. Különben ha azután a választások alkalmával az ilyesminek következményeként a nép elfordul tőlük, amint ez a múltban is történt és amint remélhetőleg ilyen nyilatkozatok után még inkább fog történni, akkor előállnak azzal, hogy a hatalomnak vaskeze, a hatalmi eszközök buktatják a kisebbik pártot. Pedig higyjék el az illető urak, hogy ez a viselkedés az, amely megingatja a népben a bizalmat irányukban. (Igaz l ügy van !) Különös különben t. képviselőház — és ez egyik módja épen annak a hatalomra jutási vágynak, amely náluk észlelhető—, hogy a koronát is igyekeznek belevonni a küzdelembe, most pedig már a köztársaságnak éltetését halljuk. Sőt legutóbb egy függetlenségi képviselő itt a házban kezdte a köztársaság éltetését. (Felkiáltások: Barabás!) Jóformán mindenütt, ahol megjelennek, ha nem is nyíltan, de ugy kéz alatt szokásos a köztársaság emlegetése és éltetése. (Igaz! Ugy van!) Ez a mi alkotmányos életünkre tulaj donképen végtelenül veszélyes jelenség. Hiszen az én erős meggyőződésem, hogy mi csak mint magyar királyság, a Habsburg dinasztiának jogara alatt tudunk erősek lenni, tudunk megszilárdulni és tudjuk jövőnket biztosítani. Ez erős meggyőződésem. (Helyeslés.) Hogy eszel szemben a harczot kihívni üdvös-e az országra, ezt nagyon is kétlem. Különben a külpolitikával szemben való viselkedésük szintén olyan jelenség, amelyet lehetetlen el nem ítélni. Most, mikor a lehető legkihegyezettebben áll a külpolitikai helyzet, ők nyíltan állást foglalnak a hivatalos külpolitika ellen, pedig a hazafiság igazán azt parancsolná, hogy amikor a külpolitikában igazán közvetlenül az ajtó előtt van a veszély, a hivatalos külpolitikát támogassa mindenki. (Helyeslés.) Annál inkább meg kell róni az ő állásfoglalásukat, mert bizony sok előrelátást nem is tanúsítottak a külügyi helyzet megítélésénél. Emlékezhetünk, mielőtt kiütött volna a balkán háború, folyton azt hirdették, hogy nem lesz háborít, azt csak a kormány találta ki, hogy őket megijessze és derekuk beadására bírja és alig, hogy elhang•' 28-án, csütörtökön. 139 zottak jóslásaik és biztatgatásaik, kitört a háború. Nemrég gróf Apponyi Albert azt mondta, hogy az adriai kikötők, meg fogjuk látni, a szerbek kezére fognak jutni. Azt hiszem, hogy már kialakult annyira a helyzet, hogy bizhatunk ennek a jóslásnak be nem teljesülésében. Ha már a külügyi helyzetről megemlékeztem, részemről is kifejezést adok annak, hogy örvendek, hogy a Balkánon azok a népek, akik ott régi lakók, hogy azok a népek felszabadulnak és kezükbe kapják az uralmat. A mi szlávnyelvü honfitársaink is kifejezést adnak e felett való örömüknek. En nem csodálom ezt és e részben velük érezek, de természetes, hogy ebben nem szabad tovább menniök a magyar állam érdekeinél. (Ugy van !) Én azt hiszem, túlzottak is azok az aggályok, amelyek felmerültek, legalább választókerületemben a tót népnél azt tapasztaltam, hogy ha örvendeztek is balkáni szláv testvéreik felszabadulásának, többen kijelentették előttem, hogyha mi Szerbiával konfliktusba keverednénk, akkor mégis első lesz előttük a haza, vagyis Magyarország. (Helyeslés.) Hiszem, remélem, sőt bizonyos tekintetben meg is vagyok győződve arról, hogy így fogják ezt fel a mi nemzetiségeink a délvidéken is és ha nyílt ellentétbe kerülnénk Szerbiával, nem helyezkednek szembe a magyar állam érdekeivel, hanem a mi érdekeink mellett velünk együtt fognak harczba szállani. Az ellenzék, különösen a függetlenségi párt, de az alkotmány- és a néppárt is, azelőtt mindig legfontosabb követelménynek a közjogi kérdéseket mondotta. Programmjukban azok voltak az első helyen, amelyek nélkül nem volt üdv, nem volt boldogulás, nem volt élet és aki a programmnak ilyen felállításával szembehelyezkedett, azt hazaárulónak nyilvánították. Most jiedig mit látunk ? Ezek a programmpontok lekerültek az első sorból és helyükbe lépett az általános, egyenlő, titkos választói jog, amely nélkül ismét nincsen üdv, nincsen parlamenti tevékenység. Ez is bizonyítja, mennyire játszanak az elvekkel, a jelszavakkal. Egy volt kultuszniinister nemrég a demokratikus fejlődéssel kapcsolatban — mert most náluk igen népszerű jelszó a demokratizálás, — a közoktatás demokratizálását hangoztatta. Igazán nem értettem, mit akar ezzel. Talán a különböző társadalmi osztályok gyermekei nem járhatnak egyformán iskolába, vagy talán a tanítókat csak a magasabb osztályokból nevezik Id, vagy talán a tananyag nem felel meg a demokráczia követelményeinek ? Nem, csak azt akarta ezzel mondani, hogy általánosítani kell a közoktatást, ez az a demokratizálás. De ez nem demokratikus kérdés, hanem egyszerűen pénzügyi kérdés, hogy mindenütt iskolát tudunk-e állítani és annyi tanerőt, amennyi szükséges. Ez egyenesen pénzkérdés. De ez is mutatja, hogy mennyire a jelszók után indulnak azok az urak és mennyire hajhászszák a népszerűséget. Ennek daczára azonban egy igazgatási ágazatról az egész koalicziós korszak, de az egész 18*