Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.
Ülésnapok - 1910-383
383. országos ülés 1912 május 30-án, csütörtökön. 347 az akkor ministerelnöknek készülő gróf Tisza István képviselő ur (Mozgás jóbbfélől. Halljuk! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) úgyszólván lefaragott, nevezetesen ilyen volt például az a kérdés, hogy az országban elhelyezett tisztképző-intézetek lehetőleg magyar honos tisztek vezetése alatt álljanak. Gróf Tisza István képviselő ur akkor ezt a pontozatot nehezményezte és ilyen terjedelmében nem tartotta megvalósíthatónak a kilenczes-bizottság ezen programmját, tehát a magyar nemzeti álláspont érvényesítése ebben a kérdésben csorbát szenvedett. De csorbát szenvedett egy másik kérdésben is, amennyiben gróf Tisza István képviselő ur például egy kihagyást is indítványozott a kilenczes - bizottság programmjából. Azt mondotta ugyanis, hogy »a második pedig azon mondatrész kihagyása, amely szerint megfelelő átmeneti idő után magyar honosra nézve a magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés kötelező alapfeltétele legyen*. Ezt is akkoriban bizony meglehetősen mitigálta gróf Tisza István képviselő ur, akinek, elismerem, a kilenczes-bizottság programmjának kidolgozásában tekintélyes része volt. Azonban találkozunk gróf Tisza István képviselő urnak egy nagyon szerencsétlen álláspontjával a kilenczes-bizottság programmját illetőleg. Nevezetesen ő már akkor abban a nézetben volt, — azt hiszem, talán még ma is van, természetesen ebben a tekintetben ő a legilletékesebb biró — hogy a delegácziónak hatásköre például az ujonczmegajánlás tekintetében sokkal szélesebb körű, mint ahogy például azt erről az oldalról is hirdetjük, ö ugyanis azt mondotta az akkori tárgyalások alkalmával (olvassa) : »Ami pedig a békelétszám törvényhozási megállapítását illeti, ezt igénytelen nézetem szerint feleslegessé teszi azon körülmény, hogy az ujonczjutalék évről-évre szavaztatik meg és hogy másrészt a delegáczió költségvetése kapcsán a létszámot úgyis évrőlévre és pedig szorosan a változó szükségletekhez mérten szabályozza és állapitja meg.« Ezen felfogása ellen nagyobb mértékben alig lehet kifogást emelni, de van egy szerencsétlenebb felfogása, amely lehet, hogy ma is az álláspontja, amidőn azt mondja a delegáczióról, hogy (olvassa) : »a valódi létszám és annak igazi megállapítása mégis a delegáczió hatáskörébe tartozik.« (Ellenmondások a baloldalon.) Azt hiszem, hogy ez a mi közjogi állapotunkkal, az országgyűlés ujonczmegajánlási jogával nem egészen kongruens (Igaz! ügy van! a baloldalon.) s nagyon veszedelmesnek tartanám, ha a magyar politikai közéletben ez a felfogás szankczionáltatnék. Ugy is látjuk, hogy az összbirodalmi törekvések megnyilatkoztak a delegácziónak mintegy egységes parlamentté való alakítása tekintetében. Hiszen mi épen ez ellen küzdünk, mi épen azt akarjuk, hogy a delegáczió hatásköre a legkisebb mértékre szorittassék, míg a súlypont ugy az ujonczjutalék megállapítása, mint egyéb tekintetben az országgyűlésre essék. Hiszen ezt biztosítja is nekünk az 1867-iki törvényünk, amely például a költségek végleges megszavazását is a magyar országgyűlésnek tartja fenn. Igaz, hogy már az osztrák delegáczionális törvény például ebben a tekintetben azt mondja, hogy ott a delegáczió a költségek tekintetében végérvényesen határoz. Foglalkozni kívánok nagyon röviden egy másik t. képviselőtársam beszédével is, nevezetesen Antal Géza képviselő ur beszédével. (Halljuk! Halljuk ! balfelől.) Mert valahányszor az ellenzéket a túloldalról valamely kioktatás vagy leczke érheti... Eitner Zsigmond : Akkor a tanító ur jön elő ! Ábrahám Dezső : . . . erre igen szívesen vállalkozik Antal Géza képviselő ur. Szerettem volna, ha épen akkor, amikor Antal Géza t. képviselőtársam beszélt, a most elnöklő gróf Tisza István képviselő ur elnökölt volna, mert mondhatom, hogy Antal Géza t. képviselőtársam a véderőjavaslattal egy perczig sem foglalkozott, (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) hanem foglalkozott az ellenzéket ért azon támadásokkal, amelyeket a következő módon hozott ki. Ö ugyanis czitálta hol gróf Apponyi Albertnek, hol Justh Gyulának, hol egyik vagy másik koalicziós vagy később, vezérpolitikusnak mondását, azonban sohasem egész terjedelmében, hanem mindig aszerint, amint kvadrált. amint azt álláspontjának erősítésére vagy az ellenzéki álláspont gyengítésére szükségesnek találta ; (ügy van ! a baloldalon. Mozgás jóbbfélől.) idézte pedig ugy, hogy például elharapta az elejét vagy a végét, aszerint, amint neki jól esett. Igaz, hogy pillanatnyi szónoki babérokat aratott, azonban ezzel nagyon kevéssel segítette elő a véderőj avaslatok előbbrehaladását. Neki olyan reczeptje volt, — ne méltóztassék talán triviálisnak venni a hasonlatot — mint a régi debreczeni professzornak, akit személyesen ismertem, az öreg Töröknek, alá minden betegségre laxans szert használt. Azt hitte Antal Géza t. képviselőtársam is, hogy ha nem tesz egyebet, mint az ellenzéket támadja, az ellenzék kijelentéseit nem egészen jóhiszemüleg czitálja, hogy akkor ő a véderőj avaslatoknak igazságát minden tekintetben kimutatja. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Ez volt az általános panacea, amelyet ő egyedül jónak és helyesnek tartott. Még egy képviselőtársammal kívánok foglalkozni, akire már alludáltam, Okolicsányi képviselőtársammal, (Halljuk ! Halljuk ! balfelől.) aki az ellenzéket talán a legsúlyosabb helyzetben hagyta itten, aki, ne méltóztassék rossz néven venni a rekriminácziót, de jónak látta beszédében hangsúlyozni, hogy a nemzet csalódott vezéreiben, akkor én csak azt a kérdést teszem fel: Hát ön miféle programmal lépett fel a választókerületében ? Nem azzal a programmal-e és nem azzal a segitséggel, amely segítséget ön később megtagadott ? (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Kijelenti például azt, hogy a hadsereg érdeke egy nyelv használata. Mikor jutott e meggyőződésre ? Akkor-e, amikor a munkapártba belépett, vagy már akkor, amikor 44*
