Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-371

371. országos ülés 1912 május 6~án, hétfőn. 189 Sándor Pál: Egy sincs régi fékkel, mert légfék van az összes kocsikon ! Huszár Károly (sárvári) : Majd fogok számok­kal szolgálni olyan kocsikról, amelyeken nincs légfék. A vülamos vasutasoknak általában 12 óra a munkaidejük. Ezen 12 óra alatt minden nap ki­vétel nélkül állva kötelesek szolgálatot teljesíteni. A fővárosnak óriási mértékben fejlődő forgalma minden pillanatban, minden perczben egy-egy uj képet, uj szituácziót tár elő, ami az idegeknek olyan megfeszitését vonja maga után, kogy e mellett a legjobb szervezetnek is tönkre kell mennie. Számba veendő még az is, hogy ezeknek a munká­soknak nem ugy, mint a többieknek, Hetenként, hanem csak kéthetenként van egy szabad napjuk és emellett szerződésileg vannak kötelezve még arra is, hogy adott esetekben még a 12 órán túlmenő szolgálatot is kötelesek teljesíteni, ami magában a szabályzatban is benne van. Szmrecsány'l György: Nem vagyunk tanács­kozásképesek. Huszonhatan vagyunk! Szabó János: Nem kell! Polónyi Géza : Hogyne kellene ! Szmrecsányi György: Tanuld meg a ház­szabályt ! Elnök : Tessék csendben lenni! Huszár Károly (sárvári): Szükség volna arra, hogy valahányszor egy kocsit átvesz a kalauz, egy erre illetékes tisztviselő figyelje meg, hogy ez a kalauz legalább azt a néhány órát, amit még meghagytak neki pihenés idejére, tényleg erre használta-e és olyan embereket, — pedig ilyenekkel gyakran találkozunk a villa­moson — akiknek arczárói leri, hogy egész éjszaka nem aludtak, no engedjenek a kocsira, mert ezt megkívánja az emberek életbiztonsága. Másik nagy baj az, hogy a vasárnapi munkaszünet áldásait ezek az emberek tulajdon­képen egyáltalán nem élvezik és minden két hétben csak egy pihenőnapjuk van, ami a legminimálisabb dolog. Ha az igazgatóságban csak egy csepp szocziális érzék van is, akkor meg kellene adni ezeknek a villamoskalauzok­nak, akik ilyen nehéz munkát teljesítenek, hetenként a szabadnapot vagy ha nem tudják ezt megadni vasárnap, legalább a hétnek egy másik napján adják meg. A legnagyobb megterheltetés azonban rá­juk nézve az, hogy a főváros nehéz anyagi viszonyokkal járó lakásínsége és lakásdrágasága miatt ezen villamoskalauzok nagyobbára a végső stácziótól igen messze laknak és 12 órai munka után, akárhányszor egy félóráig, vagy egy órá­nál is tovább kell menniök, amíg a lakásukra érnek. Reggel pedig egy vagy másfél órával kell előbb hazulról távozniok, ugy hogy csak 4—5 órai pihenőjük marad naponként. Hogy az ilyen elcsigázott személyzet sem a figyelem, sem a lélekjelenlét tekintetében nem felel meg a köve­telményeknek, ez teljesen magától értetődő dolog. Olyan esetek is megtörténnek, hogy tapasz­talatlan embereket állítanak villamoskocsik ve­zetésére, akik elkövetik azt a hallatlan bruta­litást, hogy azon az emberen, a kin már végig­mentek egyszer, zavarukban még másodszor is végighajtják ugyanazon kocsit. Ez pedig csak olyan személyzettel történhetik meg, amely kellőképen kiképezve nincsen. Az első követelmény tehát az volna, hogy a belügyi és kereskedelmi minister urak gon­doskodjanak arról, hogy amint másoknak, pl. a soffőröknek és fiakkeres kocsisoknak bizonyos vizsgát kell letenniök, ezek a villamoskalauzok is az illető hatóság előtt kötelesek legyenek vizsgálatot tenni. Polónyi Géza: Ez ugy van, már nem lehet járni az utczán! Huszár Károly (sárvári): A másik nagy baj a szerencsétlenségeknél az, hogy a mi villa­mosvasúti megállóink, illetőleg vonalaink egyes utczákon a legképtelenebb módon vannak elhe­lyezve. A Thököly-uton például egymás mellett közel, alig másfél méter távolságnyira, két egymás­sal szembejövő kocsi találkozik. A mentők is megállapítják, hogy a baleseteknek igen nagy százaléka ilyen helyeken fordul elő. Méltóztas­sék csak meggondolni, hogy a magunk fajta pesti emberekkel, akik ismerjük és tudjuk, hogy ezek a vasúti kocsik miként közlekednek, talán nem történhetik olyan könnyen szeren­csétlenség, hanem a Keleti pályaudvaron, ahol tömegesen érkeznek meg és utaznak el az embe­rek, akik aznap jönnek be a fővárosba, ami­kor meglátják a maguk kocsiját és annak veszik az irányukat, sejtelmük sincsen arról, hogy a következő pillanatban egy másik irányból, egy méter távolságnyira, berobog a másik kocsi. Ez az oka akárhányszor a szerencsétlenségeknek. A hatóságnak tehát az összes kocsikat azonnal meg kellene vizsgáltatnia. A vasúti és hajózási főfelügyelőség, az ipar­felügyelőség és a rendőrség révén értesültem arról, hogy számos kocsi a legrosszabb állapot­ban van. A kocsi elején lévő motorszekrény, a a fék stb. készülék olyan elhanyagolt állapotban van, hogy a balesetek legtekintélyesebb és leg­nagyobb része tisztán erre vezethető vissza. Vas­úti kalauzok mondták nekem, hogy ha 50 lépé­sen belül látnak egy embert, aki vak, süket vagy sánta, a vágányokon keresztülmenni, nem képesek idejében megállni, mert vannak olyan kocsik, a melyeket 50 lépésen belül megállítani nem képesek. Olyan skandalózusak az állapotok e tekintetben, hogy ezen kocsikat azonnal ki kellene selejtezni és magának a hatóságnak kel­lene gondoskodnia arról, hogy ezen készülékek-, fékek és a többi szükséges készülékek, minden kocsin a legnagyobb rendben legyenek. A mentőkészülék kérdése is igen régi. Nyi­latkozatot olvastunk egyik villamostársasági igazgató részéről, aki azt mondotta, hogy min­den jó ötletet azonnal akczeptálna e tekintet­ben, akármennyibe kerül is az. Külföldön, bár­hol járjunk, mindenütt látunk ilyen mentőkészu-

Next

/
Thumbnails
Contents