Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-371

371. országos ülés 1912 május 6-án, hétfőn. 171 van! a baloldalon.) A munkapárt és a hadügy minister, sőt tovább megyek : a munkapárti többség által képviselt közös hadügyminister és az ország között az a kérdés állott tehát, túllépte-e ez a közös liadügyminister ur az ő alkotmányos hatáskörét, igen vagy nem ? Ennek a kérdésnek tisztázása megtörténhetett volna ugy, ha a hadügyminister ur kijelenti, hogy nem igaz, hogy ő erre a krízisre és ennek ilyen módon való eldöntésére befolyást gyakorolt. De ez nem történt meg, daczára annak, hogy erre a nyilt ülésen a hadügyministert felszólítottuk és a hallgatás megerősítése annak, hogy ez az illetéktelen befolyás csakugyan megtörtént. És a többség, a mely itthon erősködött és teljes joggal, mert ezzel az elégtétellel igazolást nyert volna, nem mondom, az, hogy az alkotmányosság komolyan uralkodik, hanem ez bizonyos tekintet lett volna az uralkodó és kormányzó többség erkölcsi erejére — a többség ezt az elégtételt nem nyerte meg semmiféle alakban sem. Megtörtént legalább annyi, hogy a delegáczióban a többség vezérszónoka az ellentét fen forgását és fenmaradását megerősítette és fentartotta, a nélkül, hogy abból bármely alkotmányos konzekvenczia állott volna elő. Ez az ad ooulum demonstrálása annak, hogy a parlamenti többséggel való ellentét, a parlamenti többség bizalma, a parlamenti többséggel való politikai szolidaritás nem jön tekintetbe a hadügyministeri állás betöltésénél. Ez az első nagyobbszabásu — hogy más kifejezést ne használjak — kellemetlenség, amely a t. többséget, de a többség utján az országot is érte. (Igaz ! ügy van ! a baloldalon.) De itt nem áll meg a sorozat. A delegáczióban szembetaláltuk magunkat az osztrák delegácziónak egy kirohanásával a horvát kérdés terére ; nemcsak egy, nemcsak két delegátus, egész sorozata a delegátusoknak szólalt fel azon a czimen, hogy bírálják a magyar delegáczió összeállításának törvényességét, ezt pedig ugy tették, hogy bírálták azt, hogy az 1868-iki magyar-horvát kiegyezésnek az az értelmezése, amelynek alapján mi állottunk és állottak azok a horvát kéj>viselők is, akik a delegáczióban voltak, helyes-e, szóval az osztrákok felülbírálni akarták azt a törvénymagyarázatot, amelynek alapján mi cselekedtünk. A legkihivóbb, a legflagránsabb beletolakodás és beleavatkozás ez Magyarország törvényhozásának terrénumára, még pedig — és ez a megdöbbentő — nemcsak egyes délszláv képviselők részéről. Mikor a delegáczióban ez az ügy szóbakerült, akkor még csak ezzel állottunk szemben, még csak egyes délszláv képviselők nyilatkozatával álltunk szemben és az elnöknek egy nagyon kétértelmű válaszával, aki a helyett, hogy a limine elutasította volna a hozzá intézett kérdést, megfontolási időt kért a maga számára. A dolognak ebben a stádiumában mi megelégedhettünk azzal az, erélyes visszautasítással, a melyben ezen törekvések Tisza István t. képviselőtársam részéről ott a delegáczióban részesültek és amelyekhez mindnyájan párt különbség nélkül hozzájárultunk. Ámde a dolognak folytatása volt, pozitív és negatív folytatása. A delegáczió elnöke, ugy látszik, meosondolta a dolgot és a hozzá intézett kérdésre egyáltalában nem felelt, az ügyet elejtette. De azután nemcsak a délszláv képviselők, hanem a delegácziónak felszólalt úgyszólván öszszes tagjai, a németek is, nem olyan vehemencziával, nem a konzekvencziák nyilt levonásával, hanem rokonszenvüket fejezték ki azzal az állásponttal, amelyet a délszláv képviselők előadtak és a delegáczió végén nem kisebb ember, mint az osztrák delegáczió költségvetési bizottságának előadója, dr. Grabmayer, akit különben mindazok, akik osztrák politikai ügyekkel foglalkoznak, ugy ismernek, mint a leghiggadtabb, a legmeggondoltabb, a legalaposabb képzettségű osztrák politikusok egyikét, tartozik pedig politikai színezet szerint a német liberális nagybirtokossághoz, tehát, hogy ugy mondjam, a liberális jelző daczára a legkonzervativebb, legalább alkotmányjogi szempontból legkonzervativebb árnyalatához az osztrák politikusoknak, — ez az előadó ur előadói beszédében az elnöknek szemrehányást tett azért, hogy nem felelt a másik délszláv delegátus, dr. Cingria interpellácziójára, hogy nem volt kurázsija — a miért az elnök őt gyengéden helyreigazította — és azt mondotta, hogy ilyen kényes kérdésekkel szemben nem kellett volna bujkálnia, hanem állást kellett volna foglalnia. Szóval, el lett kerülve szerencsésen az, hogy a delegáczió mint testület valamely lépést tegyen, amelyet mi a mi alkotmányunkba való betörésnek nevezhetnénk, de nem lett elkerülve az, hogy a delegácziónak összes pártjai, az osztrák delegácziónak összes árnyalatai, majdnem az összes felszólaltak rokonszenvüket ne fejezték volna ki azon törekvésekkel, amely törekvések pedig a mi ügyeinkbe való illetéktelen beavatkozást jelentik. (ügy van! ügy van! a baloldalon.) És ezzel szemben, t. képviselőház, három tényező néma maradt. Néma maradt a közös ministerium, néma maradt a magyar kormány. Igen, azoknak a sorából, a kik gróf Tisza István t. képviselőtársam erélyes felszólalásához, annak érdeméhez csatlakoztak, csak egy tényező maradt Id : a magyar kormány, a magyar ministerelnök ur, ámbár utána felszólalt. És néma maradt a delegáczióban az osztrák kormány, de viszont nem maradt néma az osztrák kormány a Reichsrat tárgyalásain, (ügy van ! ügy van ! a baloldalon.) Hogy csak a delegáczióval végezzek, ugy állottunk szemben az osztrák delegáczióval, hogy csak nagynehezen — és el tudom képzelni mindazt a kulissza mögötti munkát, amely ezen negatív eredményt elérte — elkerültek egy hivatalos állásfoglalást, amely a konfliktust akutabbá tette volna, de az egész atmoszféra szaturálva volt, nem mondom, mert ehhez hozzá vagyunk szokva, Magyarország elleni ellenszenvvel, Magyarország gazdasági érdekei iránti antagonizmussal, de.sza-