Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-347

84 3í7. országos ülés 1912 február 21-én, szerdán. elégedni ? Már sok példát hoztak fel itt, hisz ezek a kérdések száz esztendő óta vannak napirenden. Maga a nemzeti ellenállási harcz annak a fundamentumán épült fel. hogy elég volt már az Ígérgetésekből, melyeket nádorispánok stb. által tettek, végre itt van az idő, hogy a mikor a nemzettől ujabb vér- és pénzáldozatokat kérnek, ezeknek a nemzet által annyi idő óta jogosan kivánt garancziális intézkedéseknek törvénybe iktatását követeljük. Hogy lehet, pláne ily nagyon is tág és kétes Ígéretekkel megelégednie annak a törvényhozásnak, mely előtt oly példák állanak, hogy törvénybe iktatott Ígéreteket sem tartott meg ? A t. képviselőháznak szives figyelmébe juttatom az 1899 : XXX. t.-cz. keletkezését. Az is egy paktumos törvény volt, paktum alapján SzéU Kálmán akkori ministerelnök Ígérete gyanánt lett törvénybe iktatva — olvassák fel, hogy igy van-e — hogy míg az uj autonóm vámtarifa törvénybe iktatva nincs, addig a külfölddel külön szerződéseket kötni nem szabad. Egyenest tiltó intézkedés volt ez és mégis mikor rákerült a sor, hogy a fejedelem által szentesitett, törvénybe iktatott ezen törvény beváltassék, akkor a volt ministerelnök ur rátóti remeteségéből nem volt sehogy sem előhozható és jött egy kormány, mely ennek a törvénybe iktatott rövid, világos ígéretnek megszegésével megkötötte a német birodalommal a kereskedelmi szerződést, holott az autonóm vámtarifa törvénybe iktatva még nem volt. Ez juttatta a koalicziót abba a roppant kényelmetlen helyzetbe, hogy egyik ellenértéke gyanánt, a mire majd rátérek a priuszkérdésénél, a fejedelem által tett azon Ígéretnek, hogy a véderő kérdése nem fog addig rendeztetni, míg az általános választói jog törvénybe iktatva nincs, ezt követelték és meg is kapták. Ezen példák után talán jogos az én kívánságom és mély tisztelettel kérem erre gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamat, ki ezt felállította posztulátumként az appropriácziónál tartott beszédében, bár legutóbbi felszólalásában — legalább én ugy láttam — ez a kérdés érintve már nem lett, a mit nem akarok és nem is tudok ugy magyarázni, hogy gróf Apponyi Albert ezen feltételt elejtette volna, mert hogy mi attól tegyük függővé, vájjon az osztrák parlament megszavazza-e a véderőreformot vagy nem — az lévén itt a helyzet kulcsa, hogy mi itt ne csináljunk egy törvéiryt, a mely Ausztriában esetleg obstrukczionális czélokra használtatik fel — nekem erre vonatkozólag az az álláspontom, hogy soha többet, legalább az alatt a 12 esztendő alatt nem, a mig ez a véderőtörvény az ujonczlétszám megállapítása tekintetében életben lesZjönök erről a kérdésről nem tárgyalhatnak. És én nem kételkedem sem az Ígéretnek komolyságában, sem a jószándékban. de méltóztassanak nekem megengedni, hogy kijelentsem, hogy az nem megoldása a kérdésnek, ha egy ilyen kötelezettségvállalást, mondjuk, ilyen komolyan tett ígéretet csak azért fogadunk el, hogy azután a törvényhozásban egy ígérettel többet regisztráljunk, a melyet ismét nem tartottak meg. Ez nem megoldása a kérdésnek, ez nem alkalmas fegyver arra, hogy követeléseinket bármi tekintetben enyhítsük, vagy azokban leszereljünk. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) De már maga az a motívum, hogy az osztrákok meg tudják akadályozni az 1848 : XXI. t.-czikkben világosan törvénybe iktatott nemzeti czimernek és jelvényeknek alkalmazását, ez maga is, ha egyéb nem volna, elég indok arra, hogy ez a törvényhozás ha még ad valamit a nemzeti önállóságra és a magyar állam függetlenségére, minden erővel ellene szegüljön annak, hogy e kérdés megöldassék még a véderőtörvény létrejötte előtt. így állunk a czimer és jel vénykérdés tekintetében. A harmadik paragrafusra nézve igen röviden a következőket mondhatom. Szívesen konstatálom, hogy a kérdés alapvető részének tekintetében örvendetes közeledésről, örvendetes kijelentésről adhatunk számot, mert a ministerelnök ur maga jelentette ki pártjának helyeslése közben, hogy semmiféle trialisztikus szándék fenn nem forog és hogy nincsen szándékban a magyar közjognak ujabb megsértése. Én a mai helyzetben nagy súlyt fektetek arra, hogy ez a kérdés ne csupán a véderőreform szempontjából álljon a t. ház szemei előtt, hanem abból a szempontból is, mert a kérdésnek Boszniával kapcsolatosan való rendezése alaptörvényeinkbe, szerződésszerű alaptörvényeinkbe ütközik és e mellett egy olyan propagandának szolgálatában állana, a melyet a trialisztikus propaganda név alatt eléggé ismerünk. Ez pedig nem lehet szándékunk. Azt mondják, hogy Bosznia kérdését már nép jogilag rendezték, csak közjogilag nem. Először is legyen szabad megjegyeznem, hogy tudtommal a kérdés még népjogilag sincs rendezve, mert én eddig nem szereztem tudomást róla, a parlamentnek soha^be nem jelentették, még csak hírlapi közleményben sem olvastam, hogy a török birodalom parlamentje az annexiót szentesitette volna. Igaz, hogy az 54 milliót zsebrevágták, de elvégre nem az a feltétel itten, hogy a pénzt elvegyék, hanem az, hogy a létesített megállapodást és szerződést szentesítsék. De hiszen itt, a magyar képviselőházban sincs ez a kérdés elintézve, mert kérdem én, hajlandók-e az urak kontribuálni ahhoz, hogy tisztán a királyi hatalomnak egyszerű proklamácziój a alapján lehessen Magyarország területéhez tartozó részek tekintetében igy vagy amúgy diszponálni? A pragmatika szankczió alapján, a védelmi kölcsönösség szempontjából fontos ennek a kérdésnek feltétlen rendezése, mert a védelmi kölcsönösség azon alapszik, hogy a kölcsönös védelmet egyrészt Magyarország, az ő felsége által elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtokolandó országok nyújtják, másrészről pedig az osztrák tartományok, addig pedig, a mig egy országtestnek az egyikhez vagy a másikhoz való