Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.
Ülésnapok - 1910-323
323. országos ülés 1912 január 12-én, pénteken. il kiderítésére, mert Msz ott a biró, még pedig I egy hármas tanács állapítja meg, hogy igenis, az előtte beigazolt jelenségek elégségesek arra. hogy X. Y.-t ebben a bűnesetben vád alá helyezze. Most ez ellen van egy sereg appelláta, azután jön nagy időre rá a főtárgyalás és az eredménye az, hogy a megtörtént bűneset és a. bekövetkező Ítélet között elmúlik oly hosszú idő. a mely alatt a bizonyító eszközök részben már defektusakká válnak, a tanuk kitaníttatnak, vagy elfelejtik, hogy mi történt és megunják szívből-lélekből, hogy annyiszor idézik őket egy nyomorult kriminális eset miatt és végül, last but not least, nagyon kitanult a t. vádlott is különféle befolyások segélyével, ugy hogy azt a vaUomást, a melyet megtett akár a rendőrségnél, akár a bíróságnál, a legczinikusabb módon visszavonja és letagadja, sőt azt mondja, hogy erőszakkal csikarták ki belőle. Ilyen hiányos és zilált anyaggal jut azután az ügy főtárgyalás alá és ott egy olyan formalizmus hatalmába kerül, a melyről csak annak lehet fogalma, a ki egy ilyen főtárgyalást már végigcsinált. Ha valamely perrendtartásnak népiesnek kell lennie, ha valamely perrendtartásnak olyannak kell lennie, hogy a legegyszerűbb ember is élhessen vele és használhassa, kétségtelenül a bűnvádi perrendtartásnak kellene olyannak lennie. És mit látunk 1 Benedek János: Labirint! Simonyi-Semadam Sándor: De milyen labirint ! Ha jogorvoslattal akar élni, — csak egyet említek, hiszen nem untathatom részletekkel a t. házat —• meg kell mondania, hogy mely paragrafus alapján jelent be semmiségi panaszt vagy felebbez, sőt annak a paragrafusnak melyik pontja alapján. Ha méltóztatik elgondolni és a különbséget megtenni a czivilis eljárás és a büntető eljárás között nem mint jogász, hanem mint olyan egyszerű állampolgár, a kinek utóvégre akár tanuképen, akár panaszosképen mindegyikkel lehet dolga, akkor mégis csak figyelemmel kell lenni arra, hogy a czivilis eljárásban, a mely a jogi kérdésben igazán valósággal döntő kellene, hogy legyen, csináltunk egy nagyon szép, egyszerű eljárást, a melynek princzipiuma az volt, hogyha a sarki hordár bejön, az ép ugy letárgyalhassa az esetet, mint a legkitűnőbb ügyvéd és ezen princzipium alapján a bíróságot szinte utasítjuk, hogy segítse, világosítsa fel azt a felperest vagy alperest, a védekezés módjaira tanítsa ki, sőt annyira megy a bíróság egészen helyesen, hogy spontán majdnem ügyvédkedik néha ; a kriminális eljárásnál azonban rendesen a társadalomnak igazán mind moraliter, mind szellemileg a leggyengébb része oly eljárás nyűgében áll, a melynél a legkitűnőbb jogásznak is határozottan tanulnia kell előzetesen, hogy, ha majd sorra kerül a dolog, melyik paragrafusnak milyen pontja alapján kénytelen bejelenteni a jogorvoslatot, I mert ha nem teszi, nem fogadják el törvény szerint. Ez egyik szimptomája annak, hogy milyen nálunk a bűnvádi eljárás. Most menjünk tovább. Egy másik tényező, a mely szintén nagyon rossz, nagyon elhanyagolt állapotban van, a büntetési rendszer. Köztudomásu dolog, hogy a kit egyszer megbüntettek, az a kriminalitás iskolájába került bele, mert ha addig nem volt nagy gazember, ha kijön, feltétlenül diplomás gazember lesz. Ott kitanítják, ott megnyeri a kellő tudást arra nézve, hogy hogyan kell a nagyon is rossz törvényt kijátszani, és hogyan kell belebonyolódni, a kimenekülés reményében, a bűnvádi eljárás labirintusába. Büntetőrendszerünk, t. képviselőház, talán a legrosszabb abból a szempontból, a melyből én bírálom a kérdést, hogy t. i. jó hatása abszolúte nincsen. Ha van valami hatása, az kétségtelenül az, hogy rosszabbá teszi az embert, a ki egyszer oda bekerül és rosszabbul jön ki onnan, mint a hogy oda bement. Én azt hiszem, t. ház, hogy igen sok közjogi bajunk mellett mindig van alkalmunk arra, sőt talán elsőrendű kötelességünk is, az olyan kérdéseknek az elintézése és az olyan kérdéseknek a terén való működés, a melyeknek a megoldása semmiféle nehézségekbe nem ütközik. Ezek olyanok, főleg a jog terén, a melyek semmiféle közjogi összeütközésre nem vezetnek és szabadon alkothat a ház, csak legyen ember, a ki hoz inicziativát, a ki hoz gondolatokat és feldolgozni való munkát. Épen ez okból felhívom a t. igazságügyminister ur figyelmét arra a nagy hibára, a mely az eddigi törvényalkotások terén állandóan érezteti velünk hátrányos eredményeit. Például arról van szó, hogy milyen csodálatos, hogy a csalás büntette évek hosszú sora óta, — mintha az egy szent szám volna, — Magyarországon 250 és 260 között variál. Hát méltóztatnak elhinni, hogy Magyarországon csak ennyi csalás történik évenkint ? Nem, evvel tisztában van mindenki. És a ki egy külföldi emberrel, vagy külföldi kereskedővel beszél, az csodákat fog hallani, hogy miket tapasztalnak ezen a téren nálunk. Ugy, hogy egy-egy külföldi nagy czég egymaga nyugodtan beszélhet 250 csalási esetről, nem hogy az egész országban egy évben csak ennyi lenne. És mi ennek az oka, t. képviselőház ? Kétségtelenül a törvény rosszasága. A mikor ennek, vagy egy más törvény részletének a korrigálását sürgetjük, akkor azt mondják a jogászok, hogy, engedelmet kérek, nem lehet ezt kivenni a rendszerből. Mert hiszen egy egységes büntetőkódexet kell minden téren csinálni. Szisztémát kell alapítani, meg kell óvni a rendszert, meg kell állapítani a kriminalitást, a megtorlás mértékét, meg kell állapítani, hogy mi a czélja a büntetési rendszernek stb. És azután ezen akadunk meg. Pedig tessék elhinni, t. képviselőház, hogy a kódexek kora már túlélte magát minden téren. Az élet minden egyes fázisban annyira kidolgozta, annyira kinüanszirozta magát,