Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.
Ülésnapok - 1910-336
414 336. országos Wés 1912 január 27-én, szombaton. A t. pénzügyminister ur tegnapi fényes beszédének elején, midőn eliminálni akarja ezt a bomlasztó és zavaró elemet, a katonai kérdést, és beszédének végén, mikor igazán szép és megható szavakkal figyelmeztet arra, hogy az élet követelményei sürgetnek, az élet nem áll meg, más államok gazdaságilag, vagyonilag emelkednek, és minden népnek k"telessége, ki részt akar venni a népek versenyében, megragadni az alkalmat, bogy mennél előbb elhárítsa az akadályait annak, hogy résztvegyen a versenyben, — ezekben a szavaiban igen nagy alapot nyújtott nekem arra, hogy higyjek, a mai és előbbi napok daczára, komolyan higyjek a béke létrejöttében. (Halljuk! Halljuk!) Nem zavar meg engem egy pillanatra sem az, a mi e két végpontot, beszéde politikai részének kezdetét és végét betölti. Mert van abban minden és el van abban mondva, mindaz, a mi az adott helyzetben felhozható. Én ezt a részét beszédének, mely úgyszólván kissé fenyegetésnek, mondjuk : olyan flottatüntetéskép vagy diplomácziai jegyzékváltáskép tűnik fel, az erőszakra, a nemzetre való appellálást mind csak olyan részleteknek tekintem, melyeknek czélja volt a t. túloldalnak általam soha kétségbe nem vont integritását minden kétségen felül helyezni. Nézetem szerint a t. minister ur csak egyet akart elérni beszédének ezzel a részletével, azt t. i., hogy senki kétségbe ne vonhassa azt, a mi kétségtelen tény, hogy az a párt, mely a kormányt támogatja, ma nem legyőzött párt és hogy senki kétségbe ne vonja azt a tényt, hogy ez a párt kész mirfden pillanatban a harezra is. (Zaj.) Hogy ez azután könnyen félremagyarázható, hogy ezen kifejezések különösen olyan temperamentum mellett, mint a mienk, hol azt hiszem, hosszú parlamenti múltjából láthatta azt, hogy a harezra mindig készek az emberek, készebbek, mint a békére — félreértésre adhatnak alkalmat, az bizonyos. Én az állandó veszélyt nem abban látom, hogy harczolni ne akarnának— ellenkezőleg, hogy békére nehezen kaphatók. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A t. pénzügyminister ur kiindulási pontjául választotta gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamnak az appropraczionális vita során mondott beszédét. Igen sajnálom, hogy t. barátom most itt van, (Derültség balfelöl.) mert az ő jelenlétében nagyon röviden kell végeznem azzal a kifogással, hogy a t. barátom nem segítette a kormányt abban a törekvésben, hogy igyekezett volna minket az obstrukezióban való részvételről lebeszélni és eljárásunk folytatásában megakadályozni. A szavak így hangzanak. T. ház! En köteles vagyok a ház szine előtt bevallani, hogy igenis gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam mindent elkövetett nemcsak most, de előző alkalmakkor is, hogy pártját az obstrukezióban való részvételtől visszatartsa. (Igás! Ugy van! a baloldalon.') Hogy ez a jelen esetben nem sikerült, annak, bevallom, egyik legjelentékenyebb tényezője csekély személyem volt. (Élénk éljenzés a bal- és a szélsöbaloldalon.) Egy hang (a jobboldalon): Javuljon meg! (Derültség.) Désy Zoltán: Az a nagy tisztelet, az az őszinte nagyrabecsülés, a mely húsz évi együttműködésből fejlődött ki, még az sem volt képes elég erővel hatni arra, hogy ebben a kérdésben elfoglalt álláspontomat az ő tekintélye, az ő bölcsesége előtt feladni képes lettem volna. De, t. pénzügyminister ur, gróf Apponyi Albert nemcsak akkor óvott az obstrukcziótól, mikor minket visszatartani igyekezett az abban való részvételtől, az ő egész politikai pályafutása, a melyen a 67-iki kiegyezést, az ország alkotmányát nemzeti tartalommal igyekezett megtölteni, egy élő intelem volt az ahhoz értők előtt, hogy melyik az az eszköz, a mely csendes, békés fejlődést biztosit, melyik az az eszköz, a mely az ilyen törekvéseket, ha véglegesen soha nem is akadályozza meg, de legalább a lehető légritkábbak közé sorolja. Hogy tisztelt barátomnak ez nem sikerült és miért, ezzel most nem foglalkozom, majd a történelem fog Ítéletet mondani arról, kit és kiket terhel a hiba azért, hogy csendes, nyugodt nemzeti politika ebben az országban évtizedeken keresztül lehetetlen volt. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon.) A t. minister ur tovább menve, gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamnak arra a kifogására, hogy sajnálja, hogy a mostani parlamenti szünetet nem használták fel a béketárgyalásokra, egyszerűen azzal felelt, hogy a kormány nem akarta a pártok érzékenységét sérteni, minthogy nem tudta, kivel kezdje meg a tárgyalásokat. Ez az egyetlenegy kifogás, a mely igazán meg nem állhat. Mert inkább többel kezdem meg a tárgyalást, ha meg akarom kezdeni, de a mit a minister ur mond, az minden másra lehet ok, csak épen nem arra, hogy meg ne kezdjék a tárgyalásokat. (Ugy van! a baloldalon.) Egy másik kijelentése a t. minister urnak, hogy reméli, hogy a gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam által felállított feltételek nem képeznek ultimátumot, mert hiszen ultimátum mellett békét kötni nem lehet. Ez nagyban és egészben teljesen igaz. Sem az egyik, sem a másik fél — kivéve a legyözetés esetét — feltételeket nem diktálhat. De egyre figyelmeztetem a t. pénzügyminister urat. Mi a követeléseknek olyan szerény mérvét állítottuk fel, (Ugy van! a baloldalon.) olyan szerény mérvét, a melyet ha a minister ur hajlandó ultimátumnak nem tekinteni s hajlandó még kevesbíteni, igen nagyok a kételyeim, hogy béke jöhessen létre, olyan béke, a mely közmegnyugvást — már pedig ez a békének legfőbb feltétele — keltsen. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)
