Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-330

330. országos ülés 1912 január 20-án, szombaton. 253 Nekem ugy rémlik, hogy mikor a t. igazságügyminister ur bölcsője mellett megjelent az ő nemtője, a ki karrierjét és jó sorsát előre intézte, — talán nem bántom meg vele — de jobb kezet elfelejtett neki adni. Valami jó van ezekben a dolgokban kétségtelenül; az is kétségtelen, hogy az élet szükségletének megfelelő gondoskodás látható e javaslatban, de sajnos, nem találom meg azt a jobbkezet, a mely kellő helyen fogná meg ezt a kérdést és kellő módon intézné el. (Halljuk ! Halljuk!) Mutatja ezt már magában véve az a tény, hogy egy törvényjavaslatban egy egész sárivárit, egész felvágottat tálal a t. minister ur a ház elé, a mely kezdődik a képesítéssel, azután folytatódik a fegyelmi kérdésekkel, átmegy a polgári peres eljárásra, a fizetési meghagyásokra, átgázol a végrehajtási törvényen, hogy az örökösödési eljárást is korrigálja, s végre a telekkönyvet is felöleli. Talán egy kissé túlsók a jóból, nem azért, mintha ezeken a tereken nem kellene reparálni, hanem — ne vegye rossz néven — az a véleményem, hogy a ki sokat markol, az keveset fog. vagyis oly nagy kérdéseket fogott igy össze, hogy már ezért sem lehet helyesen elintézni a kérdést. Hogy sorba vegyem a princzipiumokat, — ha szabad egyáltalában princzipiumot keresni egy ilyen tökéletesen variáns tartalmú törvényjavaslatban — csakis azt az egy jarinezipiumot találom meg, a melyet Nagy Ferencz t. képviselőtársam most nekem megsúgott, hogy bizonyos javitást, bizonyos korrekturát akar minden téren belevinni. Ha javitások, azt hiszem, mindnyájan őrömmel fogjuk fogadni, de méltóztassék legalább a javításokat olyan skatulyába tenni, a melyeket külön-külön könnyebben lehet azután kezelni. A javitások ellen magában véve lehetnek elvi kifogásaink, t. i. azon szempontokból, a melyekből a javitandókat látja az igen t. minister ur, és azon szempontokból, hogy miképen javítja ezeket. A birói képesítés felemelését mindnyájan egyhangúlag szívesen látjuk. A birói képesítés javítása kétségtelenül mindnyájunkat kellemesen lep meg, bár ez nem azon a módon történik, a melyet legalább a magam részéről és az igazságügyi bizottságban korábban elhangzott vitákból kifolyólag több jogász részéről is óhajtottunk volna. A mi felfogásunk az volt, és az enyém ma is az volna, hogy a birói kvalifikáczió tökéletesen egyenlővé volna teendő az ügyvédi kvalifikáczióval; sőt én még tovább mennék. A bírónak az életet legalább is ugy kell ismernie, mint az ügyvédnek, és ha valami hiba van a bíróság gyakorlatában, a bíróság felfogásában és ennélfogva ítélkezésében, ez tisztán onnan ered, hogy abszolúte nem ismeri az életet, sem a magán-, sem a jogi életet. Nagyon jól tudjuk, hogy az a fiatal bíró a rubrikák kitöltésén kezdi és mindig az Íróasztal mellől látja az életet és nem hall semmi mást, mint a mit a felek vagy az ügyvédek oda visznek. Ez az a kis ablak, a melyen át az egész életet látja. Nem lehet tehát tőle rossz néven venni, ha néha ferdén látja. Itt volna a legnagyobb korrektúrára szükség, mert a bírónak, a ki elevenek és holtak, vagyon, szabadság és becsület felett ítél, feltétlenül sokkal jobban kellene ismernie az életet, mint azoknak, a kik az ügyet elébe viszik. Biráinkban nélkülözzük az inicziativát, mert sohasem kell nekik nnguknak kezdettől fogva valami jogesetet, hogy ugy mondjam, az élet khaoszából kivenniök és megalkotniok, hanem készen kapják a két tárgyaló ügyvédtől, és ők csak azt a szerepet játszszák, hogy vagy ezt vagy azt választják. Ha van valami hiba a birói nevelésben és a birói képzésben, kétségtelenül ez a legnagyobb hiba. Tökéletesen mindegy azután az a másik kérdés, mert az már szépészeti kérdés, hogy egyelőre nivelláljuk az ügyvéd képesítésével; mindenesetre legalább is olyan magas nivóra kell azt állítani, mint a milyen magas nivón az ügyvéd áll. Ez azonban nem oldja meg teljesen ezt a kérdést; nem is tartom tehát ezt szerencsés megoldásnak, mert ez csak foltozás. Lehet itt arról szó, hogy ugy közelebb jutunk az elérendő czélhoz, de azt hiszem, hogy ezzel a fáradsággal, ugyanevvel a munkával talán teljesen kielégítő megoldást is elérhettünk volna. A másik oldalon az ügyvédnevelés és az ügyvéddé válás megnehezítésének kérdése áll előttünk. Ez ismét egy óriási elvi érdes elé állit bennünket, a melyet igen t. képviselőtársaim mindegyike megérintett, hogy t. i. az ügyvédi pálya továbbra is szabad pályának minősittessék-e vagy ne. Ha az ügyvédi pálya csakugyan oly nagy hivatást tölt be, — a mi iránt nincs köztünk kétség — akkor kétségtelenül egy bizonyos közszükségletről van szó, eltekintve attól, hogy a magánérdekek szempontjából is szükség van rá. Ily körülmények közt pedig törődnünk kell azzal, hogy az az ügyvéd az ő magas kvalifikácziójának megfelelően megélhessen. Azt hiszem, ez a motívum vezette az igazságügyminister urat arra a lépésre, — a mint ő mondotta a saját pártjában, én csak az újságból olvastam — hogy mert az ügyvédség a vizbefuláshoz áll közel, őt a vizbefulástól megmentse, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) vagy a mint itt mondta : az a bárka, a melyen az ügyvédség ül, nem lehet tudni, mikor telik meg vízzel. A hasonlat nem elég szerencsés, mert ha az ember bárkáról beszél, a Noé bárkája jut eszébe. De lehet, hogy ilyen bajok vannak, Ha pedig ilyen bajok vannak, t. képviselőház, akkor méltóztassék ezeket komolyan és bátran elintézni. Az, a mi most javaslatba hozatik, csak olyan kis hímzés a terítő szélén ; ám, ha a terítő rossz, akkor tessék inkább újra csináltatni és nem félni a radikális megoldástól. Ha féltik az ügyvédeket, — sajnos, .Magyarországon minden brancheot féltenek és mind rászorul az állam támogatására — ha gyengéknek tartjuk őket, ha nem tudnak a saját lábukon megállni, adjunk nekik állami támogatást, csináljunk numerus clausust. Egy hang (balldől) .• Kongruát! Simonyi-Semadam Sándor: A kongnia mái ugy is meg van az ügyvédi nyugdíjintézményben.