Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-325

306 325. országos ülés 1912 január i5-en, hétfőn. k mi a megengedett eszközök legvégsőbbjét is felhasználjuk arra, hogy ily helyzetet a törvénykönyvbe bejutni, ily jogtalanságot életbelépni meg nem engedünk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház ! Még csak egy kérdésre legyen szabad ugyancsak egész rövidséggel kiterjeszkednem, és ez az altiszti kérdés. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) örömmel állapithatjuk meg, hogy miként annyi momentumában a véderőj avaslat kérdésének, ezen a rövid, hat-nyolcz hónapos időben is, amióta a véderőj avaslatok be lettek terjesztve, egészen a mai napig, már teljesen beigazolódott az a tény, a melyet mi már kezdettől fogva állitottunk, hogy a véderőj avaslatok, ugy, a hogy azokat a t. kormány proponálja, végre sem hajthatók, legalább nem anélkül, hogy hadseregünket teljesen ne dekomponálják. Helyesen fejtegette Bakonyi Samu t. barátom a múlt szombaton, hogy a hadseregnek igazán gerinczét, legerősebb oszlopát az altiszti kar képezi. Jól fegyelmezett, kiképzett altiszti kar nélkül a hadsereg mindig csak igen gyenge és hiányos marad, s már a véderőj avaslatok tárgyalásának legelején utaltam arra, hogy ugy, miként a t. kormány az altiszti kérdést megoldani akarja, egyszerűen a fegyelmezetlenséget, a demoralizácziót viszszük be a hadseregbe, a mi pedig nagyobb baj, még az önök szempontjából is nagyobb bajnak kell, hogy tekintessék, mintha a véderő számban és kereteiben kisebb, de fegyelmezett és jó lelkülettől áthatott testületet képez. Azzal tisztában vagyunk, hogy az altiszti kérdést nem lehet ugy megoldani, hogy azt, a Id jól viseli magát, büntetésből egy évvel tovább visszatartjuk. Ezáltal két hibát követünk el. Először is a beígért kétéves szolgálati időt nem valósítjuk meg az egész vonalon, ha a védkö teleseknek egyharmadát három évig tartjuk benn. De nem felelünk meg a hadsereg fegyelmi és szolgálati érdekeinek sem, ha a maga egészében meg nem elégedett, elkeseredett és nem szivesen szolgáló, kényszerrel visszatartott altisztikarral akarjuk a hadsereget vezetni. De nem felel meg az altiszti kérdés ilyen megoldása pénzügyi szempontból sem. Miként ugyanis Esterházy Mihály t. barátom itt a házban és dolgozataiban a sajtó utján igen helyesen fejtette ki, azáltal, hogy nálunk az altiszti kérdés nincs megoldva, hogy nincs olyan altiszti karunk, mely a katonaságot mint életpályát tekintené és a katonai pályán mint életpályán működnék, kénytelenek vagyunk egy oly rengeteg nagy katonatiszti kart fentartam, mely kultúráltamok hadseregeinél páratlan. A tisztikart vagyunk kénytelenek nagyobb mértékben szaporitani és nagyobb számban fentartani, azért, mert nincs megfelelő altiszti kaxunk. Minthogy pedig a tisztikarnak nagyobb létszámban való fártartása természetszerűleg többe kerül, mint az altisztek költségei, igy financziális szempontból is kedvezőtlen és káros az altiszti kérdés ilyen megoldása az országra. Tisztában vagyunk tehát vele, hogy az altiszti kérdést máskép kell megoldani. Érzi ezt a t. kormány is, és legutóbb már Id is adott kommünikéket, melyek szerint bizonyos javaslatokkal foglalkozik, hogy a három-négj

T-hat évig szolgáló altiszteknek bizonyos végkielégitési összegeket helyeznek kilátásba, ezekkel buzdítják őket, hogy tovább szolgáljanak. Megengedem, hogy ez is egy expediens, de nem a helyes, korántsem a leghelyesebb, és pedig ismét több szempontból. Miként már a véderőj avaslatnak a pénzügyi bizottságban való tárgyalása alkalmával is szóbahoztam és barátaim is szóbahozták, ép ugy ismétlem ma, nyolcz hónappal utóbb is, hogy az altiszti kérdés helyes megoldása csakis az, ha az altiszti karnak legalább tekintélyes részét hivatásos altisztekből állitjuk elő vagyis, ha direkte altiszteket nevelünk, miként ezt Németország is tette. A t. hadvezetőségi szakférfiak is tudják, elismerik ezt, de ha el nem ismerik, maguk a tények ismertetik el velük, hogy annak ellenére, hogy a véderő fejlesztését folyton hajtogatták, annak ellenére, hogy a véderő kérdésével folyton foglalkoztak, egy lépést sem tettek 12—15 éven belül arra, hogy az altiszti kérdést, a mely pedig határozott priusza a véderő fejlesztésének, előzőleg megoldják. Hol állanának ma a véderőj avaslatok elbírálása szempontjából, ha már meglennének, altisztnevelőintézeteink, ha már lenne egy stockunk hivatásos altisztekben, a kiket beállíthatnánk, a kikkel a kétéves szolgálati idő keresztülvitele igazán lehetséges volna ? Itt nélkülözzük valóban a véderőfej lesztés előkészítésének teljes hiányát és a midőn ezt konstatáljuk, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a véderő végleges fejlesztésének elhalasztása nemcsak anyagi szempontból szükséges, de szükséges magának a hadseregnek érdekében is, nehogy filius ante patrem legyen ; előbb az előfeltételeket állapítsuk meg és csak azután építsük fel a véderőnek a megengedett méreteken és határokon belül való kifejlesztését. Hiszen mindig hangsúlyozni kívánom és hangsúlyozzuk is, hogy mi elvileg sohasem állottunk e kampány alatt azon az állásponton, hogy vóderőnket egyáltalán ne fejleszszük ; mi csak a mikéntet és a mennyit kifogásoltuk a t. kormány javaslataiban. Visszatérve az altiszti kérdésre, az én felfogásom az, hogy először meg kell oldani az altiszti kérdést, mert csak azután lehet a véderő fejlesztésére józanul, logikailag egyáltalában gondolni. Az altiszti kérdésnek egy másik momentuma, a melyre szintén fel kell hívnom a t. minister ur és a t. ház figyelmét, az a bizonyos igazolványos altisztek problémája, a mint ez ma is fennáll, és a melyet a t. minister ur nyilatkozataiból ítélve, ki akarnak terjeszteni. Én elvileg nem foglalok merev álláspontot az ellen. (Halljuk I Halljuk! a szélsőbaloldalon. Az elnök csenget.) Fogunk mi még gondoskodni