Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-317

"áll. országos ülés 1911 deczember 19-én, kedden. 417 szemben megszerezni. Ezt a czimet nagy készséggel nyújtja mondjuk a bécsi fakultás. De vettem észre, hogy nem mindig bizonyos nemes intencziókkal és nem a magyar nemzeti kultúra érdekében nyújtja ezt, mert a doktorátust tőlük rendesen bizonyos nemzetiségi agitátoraink ka.pják meg, legutóbb pedig egy paptársam kapta meg, a kit az egyetemes egyház törvényszéke megrovásban részesitett tiszteletlenség czimén, a kit törvényszéki Ítélettel sújtott és a bécsi egyetem az illetőt — hogy kinek közbenjárására, nem tudom — a magyarországi evangélikus egyház Ítéletével szemben tüntetőleg doktori czimmel ruházta fel. Én azt hiszem, hogy ott Bécsben már valakinek a keze dolgozott ebben, mert Bécs azzal, hogy doktorátust adott az illetőnek, legalább is arczul ütötte a magyar közvéleményt, megsértette az evangélikus egyház törvénykezését, és annak Ítéletét legalább momentán ellensúlyozni igyekezett. Különben is Bécsben fogadni el a doktori czimet, ez mindig lekötelezettseggel is jár. Én részemről nem szeretném, hogy az evangélikus papság valamely nagyobb része, esetleg többen is kapnának onnan doktori czimet, mert nekem az mindjárt gyanús, a ki Bécsből kapja ezt — azt hiszem, nem is minden ok és nem minden alap nélkül. Tartozom azzal a kijelentéssel, hogy a mit én a magam részére jónak, üdvösnek tartok, a miért őseim négy századon át küzdöttek, mert vannak a tanitógyerekeknek is ősei, ha nem is ajánlottak fel Mária Terézia idejében vért és életet a koronának, de mindig megálltak a nemzetet a maguk helyén századokon keresztül becsülettel és nekem csak ugy jól esik eldicsekednem őseimmel, rnint a hogy eldicsekszenek eg}?esek őseiknek vitám et sanguinem-beli szereplésével, mondom, tartozom vele, hogy a mint mi az autonómiát, mint fejlődésünknek egyik feltételét szeretjük, gondozzuk, ápoljuk, hogy a mint őseink érette küzdeni, esetleg rabságot is szenvedni képesek voltak és hogy, a mint én azt részemről utódaimra is sértetlenül ráhagyni igyekszem, ép oly tisztelettel és jóindulattal ajánlom fel közreműködésemet és támogatásomat minden más felekezetnek, a mely önmagának autonómiát akar biztosítani. A róm. kath. felekezetnek ép ugy, mint bármely másnak. De főleg felajánlom a róm. katholikus autonómia támogatására, a melyről most van szó, és a mely az idők teljességét fel fogja használni arra, hogy ezen autonómiát megvalósítsa, mert a nemzetnek minden egyes tényezője ez idő szerint rokonszenvez e kérdéssel és annak megvalósítását szükségesnek tartja. És én ehhez részemről őszintén szerencsét kívánok. Itt sem a felekezeti udvariasság beszél belőlem, vagy mondjuk, nem a tulelőzékenység. Nem, én ezt nemzeti és politikai kérdésnek tartom, mert annál erősebbnek tartom a magyar nemzetet Bécscsel szemben, minél több autonóm szervezettel bir. És a miként volt idő, a mikor az abszolutizmus szelleme a protestáns egyházak autonómiájának bástyáján tört meg, ugy eljöhet még az idő arra is, hogy a római katholikus egyház lesz az erős bástya, autonómiájával, azon támadásokkal szemben, a melyekre mindig el lehetünk készülve és a melyeket, nézetem szerint, sohasem kerülhetünk ki. Mivel tehát ez magyar nemzeti érdek, én annak ugy a kívánságát, mint jogosultságát nemcsak hogy elismerem, hanem a legmelegebben óhajtom és kívánom, sőt várom az alkalmat, hogy mellette felszólalhassak. És ne méltóztassék a protestáns közvélemény megnyilatkozásának venni azt, hogyha itt-ott, felekezetem egyike-másika a katholikus autonómia ellen kifakad és azt esetleg elitéli, vagy annak megvalósítása elé akadályokat gördíteni igyekszik. Ez csak egyes embereknek lehet felfogása, sőt talán nem is egészséges embereknek a felfogása, esetleg lehet eszköz a szereplésre, vagy lehet a boszantás eszköze is, én a magam részéről biztosithatom a róm. kath. felekezetet, hogy a protestáns egyház egészséges közvéleménye a legmelegebben pártolja az ő jogosult törekvését. De minden autonómia kiépítésénél legyen szabad tisztelettel figyelmeztetnem mindazokat, a kik ezután vágyódnak, hogy az autonómia kényes természetű dolog, ugy hogy én specziell egyik-másik katholikus paptársamnak, a kik kérdést intéznek a dolog iránt hozzám, tréfásan azt jegyeztem meg, hogyha hálátlan volnék, azt kívánnám, hogy verjen meg az Isten autonómiával. Van igen sok kellemetlen oldala is ennek a kérdésnek és mi protestánsok is autonómiánkban nem egy kinövést tapasztalhatunk. Épen azért a kathoükus egyház, a midőn autonómiáját kiépíti, nagyon helyesen teszi, hogyha az általunk szerzett tapasztalatokat leszűri és a maga előnyére hasznosítja. Az a bizonyos királyi legfelsőbb felügyeleti jog például ne legyen csak irott malaszt, ne legyen csak frázis. Az államnak sohasem szabad minden hatalmat kiadni a kezéből, övé minden nemzeti hatalom és belőle ered minden hatalom. (Helyeslés a baloldalon.) Átruházhatja ideig-óráig egy-egy részét ezen hatalomnak egyik-másik testületre, de ügyelnie és felügyelnie kell arra, hogy az illető azzal a hatalommal hogy bánik, nem bánik-e az ország polgárainak esetleg veszedelmére vagy kárára vele. És a mint ezt látja, akkor kell, hogy éreztesse azzal az ő erős kezét. Elmondok egy-két esetet, t. képviselőház, a mely illusztrálni fogja, hogy mennyire szükséges az, hogy az állam az ő legfelsőbb felügyeleti jogát mindig szem előtt tartsa. A protestáns felekezeteknek van például, mondjuk, önbiráskodási joga is. Ez a zsinati törvényeken alapszik, mindössze egy-két évtizedes alkotás, összeül esetleg egy igen tiszteletreméltó földbirtokos ur, a ki életében soha tárgyaláson nem volt, az ő elnöktársával, az esperes úrral, valamint három-négy hozzá hasonló, a bíráskodásban teljesen járatlan, jogérzékkel nem bíró uri egyéniséggel, a kik nagy jóakarattal, de kevés szakKÉPVH. NAPLÓ 1910 1915. XIII KÖTET. 53