Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-317

416 Bl7. országos ülés 1911 deczember 19-én, kedden. nézni és a múlt emlékeiből akarni csak erőt meríteni, mikor a holnap megélhetési gondja oly nagy mértékben sulyosodik ránk és a boldogulásnak annyi ezer akadályát gördíti elénk a modern élet, akkor egy kissé reálisabban kellene talán nevelni és megfontolás tárgyává kellene tenni: szabad-e nekünk középiskolai növendékeink nagy részét annyira lefoglalni pl. a latin nyelvvel, hogy az a középiskolai tanuló idejének több mint harmadrészét tölti ezzel a tárgygyal a nélkül, hogy azt elsajátítaná, annak grammatikáját teljesen magáévá tenné. Az a szegény diák harmadik osztályos korában sokkal többet tudott, mint mikor maturál és jó volna, ha maturáns korában annyit tudna produkálni, mint negyedik osztályos korában. Ha mi a klasszikusok jellemfejlesztő kincseit át akarjuk hozni, magyarnyelven is lehet azt olvasni és megérteni. Ha a nyelvre szükség van valamelyik egyetemi pályán, két év alatt a hetedikben és a nyolczadikban el lehet sajátítani azt annyira, hogy a jogász a szükséges ismereteket megszerezze, vagy az orvos a terminus technicusokat elsajátítsa. Magamról tudom, hogy nekünk theologusoknak héber nyelven kellett olvasni az ó-szövetséget és mi négy esztendő alatt el tudtuk sajátítani a héber nyelvet ugy, hogy nemcsak megértettük az ó-szövetséget, hanem képesek voltunk azt magyarázni a nélkül, hogy a héber nyelvet a gimnáziumban nyolcz éven keresztül tanultuk volna, s talán többet tudtunk belőle mikor az akadémiát elvégeztük, mint azok tudtak latinul, a Idk azt nyolcz évig tanulták. Én azt hiszem, hogy igy pocsékolni, pazarolni az időt — annak merem ezt mondani — nem szabad. Annyi tudással kell ellátni a gyermeket, annyire fel kell szerelni az élet küzdelmében a tudás különféle fegyverével, hogy a klasszikusok szép emlékeinek az idő egy harmadrészét nem szentelhetjük, hanem azt redukálni keU és a fenmaradt időt a reális, gazdasági tudományokra felhasználni, mondjuk valamely élő világnyelv megtanulására, vagy a hazánk területén élő valamelyik nemzetiség nyelvének megtanulására. A mostam középiskolai generáczió nem tud többé ugy lelkesedni, a hogy mi lelkesedtünk. A haza fogalma, a hazaszeretet érzése mintha nem volna előtte olyan tiszta, (Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) mint a milyen tisztának, eszményinek, szépnek mi láttuk annak idején. Olyan blazírt, kozmopolita, korán érett az ifjúság, vagy pedig annyira reális, modern; de tény az, hogy a hazáról énekelni, szavaim, lelkesedni, mint mi a 48-as idők emlékeinek közvetlen benyomása alatt, ők többé nem tudnak. Igaz, hogy zavarják őket a különféle hivatalos és nem hivatalos ünnepélyek is, a mikor bizonyos korlátok közt kötött programm szerint tartoznak lelkesedni; nem lelkesedhetnek akkor, a mikor nekik jól esik. mikor az egész polgárság ünnepel, mikor az egész nemzet lelkesedik. Ez rettenetesen veszedelmes jelenség. A melyik ifjúság igy nő fel, az megbízhatatlan letéteményese a nemzeti jövőnek. A gimnázium kell, hogy sovéneket neveljen, eltelve magyar nemzeti öntudattal, túltengve azzal, hogy sokat vigyen magával az életbe, mert sokat vészit belőle az életben. (Igaz! Ugy van! balfelóí.) Nagyon sokat kell magával kivinni, hogy abból valami maradjon is. (Igaz ! Ugy van ! baifdől.) Én nem akarok felekezeti vitát provokálni, nem is ugrok be többé senkinek, adná Isten, hogy sohase ismétlődjék a múlt költségvetésnek elkeseredett felekezeti vitája. De én nem látom, hogy a mostani generáczió eléggé liberális lenne. Én azt a józan, magyar szabadelvüséget értem ez alatt, a melyik a magáét becsüli, ahhoz ragaszkodik, a másét pedig mélyen és őszintén tiszteli. Az kellene, hogy az ifjúság az emberszeretetnek érzésében, a liberalizmus e megnyilatkozásában gazdagon elláttassék és neveltessék egész a szertelenségig, hogy minden emberben embert lásson, benne testvérét szeresse és tisztelje, fejlődjék ki benne testvéri szeretet, a bajtársi szellem, — hiszen az élet ebből is oly sokat elront, igen hamar kijózanodik már az első lépéseknél és hogy ne legyen világgyülölővé az az ifjú, hogy tudjon embert szeretni késő korig, ahhoz nagyon sokat kellene magával kivinnie az iskolából, de a mint én nézem, nagyon keveset hoz ki onnan. Az egyetemekre vonatkozólag legyen szabad nekem is őszinte hálámat kifejeznem a t. minister úrral szemben, a ki két egyetem beállitását tette lehetővé. Igaz ugyan, hogy jobban szerettem volna, ha Pozsony nem kapott volna egyetemet, mert később ki fogom fejteni álláspontomat, és indokolni fogom ezen vakmerő kijelentésemet. Én t. i., minden kultur-intézményt az Alföldnek adnék legszívesebben. De ha már Pozsonyban is lesz egyetem, tisztelettel kérném, hogy a mint itt Budapesten van a római katholikusoknak fakultása az egyetemen, a mint Debreczenben lesz a kálvinistáknak, ugy legyen Pozsonyban a lutheránusoknak is. Igaz, hogy én a theológiai túlképzést az elméletiekben csak annyiban tartom szükségesnek, hogy kívánatos, hogy némelyek a világosságot állandóan terjeszszék, és annak tüzét szítsák, örök fényét emeljék, de egyébként a papság képzésénél több sxüyt fektetnék a gyakorlati, a missziós kiképzésre, hogy az a pap tudjon azután az iparban, mezőgazdaságban és egyéb dolgokban tanácscsal szolgálni, tehát inkább pásztorokat nevelnék. De ha szükség van tudósokra, akkor adjunk módot arra, hogy legyenek ilyenek, még pedig nemcsak felekezeti szempontból kérem ezt, mert engem felekezeti motívumok sohasem irányítanak e házban, hanem inkább talán politikai szempontból. Legutóbb is tapasztaltuk, hogy miután nekünk nincsen fakultásunk és az evangélikus theológus nem tud tovább fejlődni egészen a doktorátusig, pedig sokan szeretnének oda fejlődni, sokan szeretik a doktor czimet, mint esetleg megkülönböztető jelzőt, megkülönböztető czimet másokkal